Sebesi Ernő (sajtó alé rend.): Dr. Wallentínyi Samu emlékezete (Eperjes. Minerva, 1933)

Emlékezések

mily csudanagynak, fenségesnek látta az iskolás szemem. Az ötödikbe benyitottam, a régi képek a falon és könnyes szemmel kihajolok, mert friss levegőt [szomjazom. Az ötödiknek ablakából északra néz a láthatár, óh, ügy szerettem óraközben, ha a tanárunk arra jár, mert akkor északra tekintve, a lelkem elkalandozott: Bártfára szökve megpihenni, édes anyámnál jártam ott. ... Már észrevétlen, temetőben járkálok sirhantok között ; a volt tanáraim sírkövére örökzöld lombot kötözök. Az emlékeknek nagy keresztje mind jobban nehezül reám és térdre nyomva megfürösztet a könnyek omló záporán. ... Ni, ni, a Tábor kis kertjében kinek szedek virágot én, kinek koppantok a virággal halkan az ablak üvegén? Mily bolondúl verdes a szivem, a tenyeremben kalimpál... Most csókolja az ablaktáblát az első hajnali sugár. Dicső tanárom, Wallentínyi, a szenvedések gyermeke, aki a magyar irodalmat a szivbe, tollba vésted be : névjegyként hagyom ablakodban a virág üde harmatát, hogy gyógyulást a napsugárral karöltve árasszon reád ! (... Hiába volt a jó kívánság, Isten veled jó Mesterem, a Te sirod Eperjes sirja, már több emléket nem terem, a lelked szirmát széthullattad, ennél többet nem tehettél, a szirmok szín s illatözöne a tanítvány szivében él.) A volt Eperjes kriptájába, a kollégium ajtaján benéztem még egy búcsúszóra — s ott már egy menet [várt reám ; a könnyem fátylán nevelkedtek az itt tanúit dicsők, nagyok s a Honnak hamvvedrét követték az elviharzott századok. Csak mentek büszkén, koszorúzva, dübörgött léptükön [a föld, kinek a cser, kinek tövis volt vérző homloka fölött. 33