Sebesi Ernő (sajtó alé rend.): Dr. Wallentínyi Samu emlékezete (Eperjes. Minerva, 1933)

Emlékezések

dalmas várakozásban egy fényes tollazatú, mesékből való, fehér holló emelkedik föl közülünk, a por gyermekei közül és száll, száll az örökkévalóság végtelenje felé. Az az érzésünk, hogy valamilyen egészen ritka élethajó oldja parti kötelékeit s megindul az örök élet óceánja felé biztosan, diadalmasan, mert árboca a hittől fényes, kormányát irányitja az Isten és ember szeretet örök ereje. Halad biztosan és diadalmasan, mert tudja, hogy az út végén belehorgonyozhatja nagyszerű földi értékeit, a mennyei jutalmazás örök talajába. De amig ez a tudás megnyugvással és vigasztalódással tölti meg hivő lelkünket, addig mélységes fájdalommal gondolunk arra a pótolhatatlan vesztességre, amely ennek az értékes életnek kimúlásával mindnyájunkat sujt és gyászba dönt. Szinte megremeg a lelkünk azoknak az életértékeknek fölismerésében, amelyeket még csak a halál tár föl most előttünk, sok oldaluságukban és ragyogásukban. Benső emberének kiváltságait éreztük akkor is, amikor még közöttünk járt, de a megérzés helyére most a világos meglátás lép, mert a halálnak formáló ereje valósággal plasztizálja előttünk lényének e kiváltságos vonásait. Jól tudom, hogy életképét hiánytalanul meg nem rajzolhatom s csak egy-két fénylő vonását emelhetem ki ravatala mellett abban a reményben, hogy az önmagatok által megalkotott képbe ezek a vonások harmonikusan illeszkednek bele, kiegészítik és teljessé teszik azt. Hogy ki volt nekünk a drága megboldogult, azt minden szónál érthetőbben hirdeted e pillanatban Temagad, gyászoló, zokogó gyülekezet. Amikor nézem arcotok bánatát, önkénytelenül is azt kérdem magamtól: mennyi boldog, derűs pillanatot adhatott ő mindnyájunk életének, mennyi jósággal, megértéssel és szeretettel viseltethetett irántunk, hogy most annyi könnyet sirunk utána és olyan igaz fájdalommal kisérjük utolsó utján?! 16