Cseh Béla: Daróctól a Talárig 1919-1939 (Komárom : [s. n.], [s. a.])

16 Antos másnap bevallotta, hogy most imádkozott először életében. Félparaszt, félcigány zabigyerek volt és senki sem törődött vele. A törvénnyel már a katonaság előtt is összeütközött. Prágába való bevonulása után, mint ötös huszár, meggyilkolt egy gömöri parasztlányt, aki Amerikába készült. Rádöbbentem, hogy csak hitvány porszemei vagyunk ennek a világmindenségnek és először hittem öntudatosan, hogy van felettünk egy magasabb lény, akihez mi gyarló emberek elmenekülhetünk még akkor is, ha már senkiben sem bízhatunk. A legtöbbet a tétlenségtől és télen a hidegtől szenvedtünk. Ha panaszkodtunk a hidegre, azt válaszolták: »gondoljunk csak arra, amiért ülünk és rögtön melegünk lesz«. Nagyon rösteltem a dolgot, hogy ártatlanul ülök és ha gondolkoztam rajta, nemcsak melegem, hanem lázam is lett. Nem szerettem ügyemről beszélni. Igaz, a többiek sem vallották be, hogy miben "bűnösök, csak azt mesélték el — azt is a legtöbbször túlozva —, mivel vádolták őket és hogy hány évet kaptak. Aki bekerült az újságba, mind hősnek képzelte magát. A börtönben az ártatlanságot hangoztatni a legunalmasabb »börtöni dumák« közé tartozott. Hisz mindegyik az voit. A theresienstadti várbörtönben a legkisebb büntetés két évi várbörtön volt, a legnagyobb: életfogytiglani fegyház. Természetesen minden büntetés igazságtalan. Ezt valahogy magával hozta a rabpszihológia, a gyengébb gyűlölete az erősebbel szemben. Ha valamelyik rab mártiromságról beszélt, lehurrogták: »Tudjuk, tudjuk, mi is ártatlanok vagyunk«. A legnagyobb részvétlenség kísérte még azt a rabot is, aki a kórházba került. Élve elparentálták és szinte megütközéssel vették tudomásul, ha kigyógyultan visszajött. Igaz, piszkos anyagi háttere is volt a dolognak. Minden rabnak volt valami nélkülözhetetlen »rabháztartási cikke«. A gyufát hetyettesítő »cündje«, darabka ceruzája, tűje. pár szem kockacukorja, dohánya stb., amiket nem vihetett a kórházba. Ezeket a kazamatában maradottak maguk között szétosztották és ha a rab a kórházból kikerült, vissza kellett adni jogos tulajdonosának. A rabkórház egyébként a város belsejében a helyőrségi katonakórház egyik földszintes termében volt elhelyezve és inkább hasonlított jól lezárt halottas kamrához, mint egészségügyi intézményhez. Itt feküdtek óriási bűzben vörhenyesek, elmebajasok. tüdőbajosok a többi beteg rabbal a legnagyobb rendetlenségben. Higiéniáról szó sem lehetett, az orvosságtól sem gyógyulhattunk meg. Aszpirin és jódtinktura járta. Én vérhasra tinkturát kaptam. Csak az gyógyult meg, kinek szervezete vasból volt és az idegei kötélből. Rendszerint két út vezetett ki a rabkórházból. Az egyik a temető, a másik pedig a bolondokháza. Egy rabbal több vagy kevesebb, ugyan kit érdekelt ez?! Ha megbolondult, az sem számított. A rabtemetés a világ legszomorúbb aktusa, a rabok temetője pedig a világ legszomorúbb helye.