Cseh Béla: Daróctól a Talárig 1919-1939 (Komárom : [s. n.], [s. a.])
16 ket. Pár nap alatt én is megtanultam a kotyvasztást és egy hónapon belül gulyásspecialista lettem. Annyi paprikát raktam az ételbe, hogy a csehek még a mosdóból is megitták a vizet. Havonta kétszer bevásárolhattunk 16 csehkorona erejéig. Vacsora után elkezdődött a dumaparti. Ha unalmas volt, belefogtunk a sakk, vagy dámajátékba. Majd felsorakoztunk és a hatalmas kazamatát körüljárva énekeltük lépésre az ismerős katonanótákat, magyar, német, cseh, orosz, szlovák stb. nyelven, úgy. ahogy jött és ki hogyan tudta. A kazamatákban úgy 9 óra tájban elállt a zúgás. Csengettek. Az őr beszólt: »Hoši spát« — Fiúk aludni. — Aludni még nem izlik. A sarokban mesét mond valaki, többnyire a szobasoros és öregbakás módra »csontot < kérdez, hogy van-e még valaki, aki hallgatja. Ha a banda közül valamelyik »hússal« felelt, akkor tovább mesélt. Ha már senki sem felelt, »dobrú noc«-ot, jóccakát kívánva ő is elhallgatott és ráborult a börtönre az évezredes sötétség. Theresienstadtban állandóan vándoroltunk egyik udvarból a másikba. Két és fél év alatt három izben voltam az I. udvarban, négyszer a II. udvarban, kétszer a III. udvarban és IV. udvarban és egyszer a VI. udvarban. Rendszerint a II. és IV. udvar adta a külső munkásokat és az iparosokat a műhelyek részére. Itt voltak a kisebb büntetésre elitélt rabok és itt a diszciplína sem volt olyan erős, mint a többi udvarokban. De néha megbolondult a parancsnokság és a nehéz rabokat dobta a II. udvarba és a könnyebbeket kergette a III. és IV. udvarra, melyek a várbörtön bejáratától jobbra voltak. A II. udvar 42-es kazamatájában találkoztam fogságom első évében a handlovai bányászokkal. Öten voltak. Prividzer, Klein, László, Tanhauser és a mindég pipázó öreg Weiss bácsi. 1919 tavaszán a Handlovára bevonuló cseh járőrt csákányokkal bekergették egy üres tárnába és ott közülük kettőt agyonverlek. Halálra ítélték őket, de kegyelem folytán életfogytiglani várbörtönnel Theresienstadtba kerültek. A kiadott amnesztiát nem kapták meg. Egymás között érthetetleu, igen furcsa dialektusban németül beszéltek, úgy, hogy a többi németek sem értették őket. Bennünket magyarokat nagyon szerettek. Elég jól beszéltek magyarul. Nagyon bíztak abban, hogy Magyarország mint cserefoglyokat kiszabadítja őket. Sajnáltam ezeket a becsületes bányászokat és szerény tehetségemhez képest úgy anyagilag, mint erkölcsileg segítségükre voltam. Menesztettük a titokban megírt kérvényeket úgy a prágai magyar követségre, mint a pesti minisztériumokba. Sajnos eredménytelenül. A csehek nem akarták elismerni, hogy politikaiak és így a cseréből nem lett semmi. A szökés után őket is elvitték a többi nehéz rabbal Mírovba. Azóta nem tudok róluk. Ha éleiben maradtak, most a német protektorátus jóvoltából biztosan szabadlábra kerültek. Több szerencséjük volt azoknak a magyar fiúknak, akik a
