Cseh Béla: Daróctól a Talárig 1919-1939 (Komárom : [s. n.], [s. a.])

16 Mégy évi súlyos várbörtön, minden hatodik hónapban magánzárka és minden hónapban egyszer böjt és keményfekvés. Tíz napra rá megvasalva Theresienstadtba szállítottak. Sokat gondolkoztam erről a bírósági tárgyalásról és most, hogy tizenötévi távlatból nézem a dolgokat, megállapítom, hogy nem én rontottam el az ügyemet. Beismertem, hogy amikor a főhadnagy a földre tepert, a földről felkelve a puskámat védekezésül magam elé tartottam. Nem értettem mi az a »v leh«, tehát nem követhettem el parancsmegtagadást. Támadási szándékom nem volt, hiszen a fegyvert vízszintesen tartottam magam előtt. A tettlegességet a főhadnagy követte el. Ehhez joga nem volt. A főhadnagy a szolgálati nyelvet sem ismerte, mert »k zemi« helyett »v leh«-t vezényelt. Egy szó nem tudása okozta a tragédiát. Védelmi helyzetembe belemagyarázták a támadási szándékot. Rám erőszakolták, hogy a csehszlovák hadseregben sosem használt: »v leh« vezényszót értettem, csak nem akartam a főhadnagynak »nieder-auf«-ozni. A főhadnagy sem ütött meg, csupán katona-módon: »po vojensky« mutatta be rajtam, hogy mi is az a »v leh«!? A kihallgatások végeztével a katonai prokurátor teljes mértékben bebizonyítottnak látta a vádat és büntetésül golyóáltali halált kért. A hivatalból kirendelt védőm az egész tárgyalás alatt csak bólintgatott a tárgyalástvezető ezredeshadbíró vezényszavaira, aki az ügyet »pofozta«. Kérdéseket nem adott fel a tanukhoz és folyton az óráját nézte. A tárgyalás végén, amikor az elnöklő hadbíró felszólította, hogy tartsa meg egészen röviden a védőbeszédét, felállt és eldadogta három szavas cicerói szónoklatát: »Enyhe büntetést kérek.« Néhány percre kizavartak a teremből, majd visszahívtak és az elnöklő hadbíró felolvasta az enyhe ítéletet: Négyévivárfogság. Kezemben vannak a per aktái. Számtalanszor végigolvastam azokat az évek hosszú során. A szivem összeszorult, valahányszor az ártatlanul elszenvedett theresienstadti várbörtönre gondolok, ahol harminckét hónapot töltöttem rabságban. Azóta már én is értek valamit a joghoz és a bíráskodáshoz. Tudatában annak, hogy bírósági tárgyalást bírálni nem szabad, mindent elfelejtve és megbocsátva ki kell jelentenem, hogy ügyemben az első prágai hadbírósági tárgyalás, — mert még volt néhány a büntetés kitöltése után — inkább csak rapport volt, mint tárgyalás. Nem az igazságot keresték, hanem a módot, hogy megbüntessenek. A rapportot az ezredes hadbíró vezette és ő adta fel a kérdéseket úgy nekem, mint a vád által indítványozott tanuknak. Nekünk felelni kellett a kérdésekre. Szabadon beszélni nem lehetett. Erre nem volt idő, nem tellett az előirányzott tizenöt percből. Az ezredes mellett ült ugyan