Cseh Béla: Daróctól a Talárig 1919-1939 (Komárom : [s. n.], [s. a.])

151 hónapra, mert cselekedetére formális rehabilitációra volt szüksége. Bennünket nem annyira a per eredménye érdekel, nem fogunk foglalkozni az első elitélés formájával sem, de foglalkoznunk kell azzal az: állítólagos »bűncselekménnyel«, mely a büntetőiratokban mint a feljebbvalóval szemben elkövetett támadásnak, más szóval lázadásnak van definiálva. Azt az egy tényt nem értjük, hogyan lehetséges az, hogy hadseregünkben létezik egy tiszt, aki lepofozza a földre a katonát és a végén nem ezt a cseh nemzetiségű tisztet büntetik meg, hanem a Szlovákiából való katonát, aki reflexmozgásszerűen, félve a további pofonoktól, önvédelemből maga elé tartotta a fegyverét. Katonaságunk erkölcsi és emberi színvonalát nem a szépen berendezett étkezdék mutatják, melynek fényképét a »Národní Osvobozeni«, hozza. Azt hiszem, ez az egyedüli katonai étkezde az egész republikában és nem kell ezzel annyira hencegni. A cikk írójának figyelmébe ajánlom, nézze meg a Szlovákiában levő kaszárnyákat, pl .a nagyszombati telefonzászlóalj barakkjait, ahol a katonák még meleg vizet sem kaptak sajkáik kimosásához. A cikkírónak a szlovákiai kaszárnyában kellene tanulmányoznia a katonaság szellemi és emberi nivóját, a tisztek és őrmesterek viszonyát a legénységhez. Ezekután egészen másként írna. Talán már most, hogy új zászlóaljparancsnokot kaptak, a viszonyok kissé megjavultak. Azonban az előbbi parancsnok alatt ezek a fabarakok a régi osztrák katonai uralom mentsváraként szerepeltek. Ott nem fordult elő, hogy valamelyik tiszt úgy beszélgetett volna a közkatonával, ahogy emberek szoktak egymással beszélni. A hang a legtöbb párbeszédnél a parancsoló úr hangja volt, olyasféle, mint amikor valaki a kutyáját beküldi a vízbe, hogy hozza onnan ki a bedobott botot. Ahányszor csak írtunk a hadseregünkben történt igazságtalanságokról, nem az agitációs jelszavak, hanem a javítási szándék vezetett bennünket. A katonai szigorúság emberi és erkölcsi színvonalon kell, hogy mozogjon. Amikor a hadseregünkben előfordult szabálytalanságokról írtunk, mindig ezt az erkölcsi nívót követeltük. Tegnapi számunkban az Országos Katonai Parancsnokság helyreigazító nyilatkozatát hoztuk, mely egy pozsonyi kaszárnyára vonatkozott. Ha valaki azt hinné, hogy másutt az állapotok jobbak, az téved. De térjünk vissza a tegnapi helyreigazító nyilatkozatra. Amit kifogásoltunk a pozsonyi tengerészlaktanyánál, azt kifogásolhatjuk csaknem az összes kaszárnyáknál. Ennek a rendszernek meg kell változni, az osztrák módszert, ahol a katona eráris rongyokba bújtatott és dróton rángatott anyag volt, gyökerestől ki kell irtani. A helyreigazítás három pontot érintett és pedig: 1. a büntetéseket, 2. az egészségügyi állapotokat és az ápolást, 3. a kultúrkérdést. Biztos és letagadhatalan tény, hogy azért büntetnek, hogy a katona-? ságnál megmaradjon legalább látszatra a diszciplína. Katonatisztjeink többsége nem rendelkezik szellemi fölénnyel, intelligenciájával nem tud tekintélyt szerezni, nem lehet jó példa, hiányzik az erkölcsi alap a parancsolásra és azért úgy segítenek magukon, hogy egyszerűen büntetnek. Kérdezzük azonban, mit jelent egy ártatlan ember megbüntetése? Ez a