Wick Béla: A kassai Szent Erzsébet dóm (Košice. Szent Erzsébet nyomda, 1936)

Második rész. A dóm leírása

kamrának használt két ablakos kápolnaszerű, csinos sugárboltozatú helyiségbe az u. n. Mátyás-szobába vezet, amelynek déli falába mélyített fülkéje felső részén Veronika kendőjét ábrázoló Krisztusarc van vésve. E helyiségben 1927-ben rádiószerkezetet helyeztek el, a főoltáron, szószéken, orgonakarzaton, az északi torony harangházában és az órájánál elhelyezett mikrofonok számára. Az orgonakarzat bejáratától balfelé vezető kőlépcsőn a harangháznak szánt s ablakokkal megvilágított hatalmas üres terembe, majd szeszélyesen kanyargó szűk csigalépcsők fárasztó fokain, a torony és mellékhajók tetejére, párkányzataira, a fedélszékhez s a nyeregtoronyhoz juthatunk el. A nyeregtorony. A keresztény egyházi architektúrában már korán jelenik meg a szabadonálló, vagy a templommal szervesen egybekapcsolt tornyok építése. Ezeknek nemcsak az az ideális céljuk volt, hogy az istenházára és égiek felé irányítsák a lelkek figyelmét, hanem az is, hogy bennök a harangok az imaórákat hirdessék s az istentiszteletre gyűjtsék össze a híveket. A középkorban szokássá lett oly kisebb tetőtornyok alkalmazása is, amelyek a templom alaprajzával összefüggésben nincsenek, hanem inkább díszítő elemként szerepelnek a tetőzet különböző helyén. E tornyok némelyikének az a praktikus feladata is volt, hogy magába fogadjon egy kis harangot, amellyel az istentisztelet kezdetét, vagy annak egyes részeit jelezzék s ezért »Sanctus- toronyinak is nevezték. Az ily tornyokat rendszerint a szentély fölé, vagy a szentélyt és hajót elválasztó diadalívre, mint erősebb alapra építették. A csúcsíves stílus ezt az építészeti tagot, mint díszítő elemet, a legteljesebb mértékben használta ki a fiók és nyeregtornyokban. 190