Vargyas Lajos: Áj falu zenei élete (Budapest. Kir. Magy. Pázmány Péter Tudományegyetem, 1941)

„Magasabb˝ zene

71 a nép közt mindenütt az országban, hogy valami hangszert tanuljanak, bandát, dalárdát alakítsanak. Régen benne élhet ez a vágy a népben: egészen öreg embertől hallani rá példát. A már említett 75 éves Hajdú Lajos mesélte, hogy szeretett volna hegedűt tanulni, zenész: „hegedűművész" lenni. (így mondta!) Pedig máskülönben nem igen akart emelkedni. Tanítója azt akarta, hogy tanuljon tovább Patakon, de ő csak az akart lenni, mint Andris bátyja: paraszt. De a hegedű vonzotta. Mostohaapja „mester" — tanító — volt, nem engedte: „Az csak cigánynak való." így aztán csak abban élte ki magasabb zene utáni vágyait, hogy a rengeteg műdal mellett még a Hunyadi-, Rákóczi-indulót és más osztrák-magyar katonaindulókat is el tudott fújni elejétől végig. (Természetesen szöveg nélkül.) A dalárdától is a magasabbrendű zenét várják, annál inkább, mert ott nincsenek magukra hagyva. Tanult ember vezeti, rendszerint a tanító. Az ájiaknak két helyen is volt alkalmuk dalárdában énekelni: Amerikában és otthon. Mind a két helyen reformátusok alakították. Nézzük először az amerikait. Bridgeportban működött, tanító, majd pap vezette. Kezdetben voltak benne nők is, de aztán „elrendelték őket onnan". Nem szerették őket az énekkarban. A műsor darabjai a következők voltak: „Rossz az alma, hogyha férges" kezdetű műdal, a Rákóczi-induló és — Étlap. Ez egy rettenetesen hosszú felsorolása annak, hogy „mit fogunk enni", természetesen dalban elbeszélve. Van benne a pörkölttől az árticsókáig minden, és a végén jóétvágyat kívánnak. Az öreg elfújta az egészet elejétől végéig. Az itthoninál már valamivel jobb állapotokat találunk a műsor terén, mert elsősorban egyházi énekkar volt és így zsoltárokat, dicséreteket tanultak. Főfeladatuk volt a temetési szertartást kiszolgálni. De azért világi darabokat is tanultak: Káka tövén költ a ruca, Zúg az erdő, hull a levél a fáról, Csinom Palkó, Felleg borúit az erdőre^ Felvégi ház, alvégi ház úgy csalogat, integet, stb. dalárda-feldolgozásban. Ezeket nem adták elő soha, csak úgy l'art pour ľart tanította be az akkori tanító. Ez az énekkar már egész fennállása idején vegyeskar volt, mégpedig annyira, hogy a bizonytalan elbeszélésekből kivehetőleg az első tenort mind a nők énekelték, a másodikat férfiak, de két asszony is volt benne, a basszust aztán már kizárólag férfiak szolgáltatták. „Jaj, csak úgy kellett feszítenünk, majd megszakattunk" — mondták. Erre a „feszítésre" fogják rá az egyik lány halálát is. Egy 16 éves lány egy próba után reggel beteg lett, megpattant valami a fejében, megvakult és harmadnapra meghalt. „Zúgtak is az emberek, hogy amiatt halt meg." „Az ember maga is érezte szinte, valami tolta a fejünket." Hozzájött ehhez egy asszony-