Vargyas Lajos: Áj falu zenei élete (Budapest. Kir. Magy. Pázmány Péter Tudományegyetem, 1941)
A dalolás módja
58 a faluban. Ez a lány is egyike azoknak, akik a köztudat szerint jó dalosok és ezért a színdaraboknak ő volt az egyik legfőbb szereplője. A közös dalolásnak legfontosabb színhelye a fonó. November elején kezdenek a fonóba járni és karácsonyig mennek megszakítás nélkül, akkor január l-ig szünet van, attól kezdve megint járnak farsang utójáig. Nincs külön fonóház, sorba mennek mindenkihez. A vasárnapi összejövetel külön sorba megy. így mindenkihez eljutnak vasárnap is. Ilyenkor nem fonnak, csak játék, nóta, tánc van. (Szombaton nincs fonó.) Tánc alatt nem kell valami páros táncra gondolni zeneszóval. Mindnyájan körbeállnak összefogódzva és lassan vagy sebesen forogva dalolnak. Régen még a bálban is csak nótára ment a tánc. Öregasszonyok mesélgették lánykorukról: „Aztán táncolni! Nem úgy táncoltunk, mint most. Bandák nem is voltak." — „Sarkantyúra, pikulára, klarinétra." — „Mi még csak úgy nótára." — „A legénynek volt kettős taréja is, összeverték, csak úgy csengett. Szép az, tessék elhinni, hogy igen gyönyörű." Hangszert is hoznak ugyan a fonóba, de nem a tánc kedvéért, csak játszani, próbálgatni. Citerázni tanult egy pár legény az ottlétem alatt s mindig elvitték a kis fonóba, egyik a másik után játszott rajta, de a tánc azért mindig nótára ment. Dalolni mindig kell hozzá, a nélkül nem is tudnák kiadni jókedvüket. Itt aztán az élénk temperamentumos típusok (és az erős hangúak) vezetnek. Egy asszony mesélte: ha fájt a lába, nem ment el a fonóba, a legények mondták: „Hozzátok el Pirost a hátatokon is, hogy nekünk daloljon a tánchoz. Daloltam akar a cimbalom." Nem sokat font, mindjárt „behánta a guzsaját a sarokba: Gyertek lányok táncolni." ő dalolt nekik. „A legények mindig verték a nyakam, hogy ne daloljak, mert az ő hangjuk semmit sem ér az enyém mellett, úgy csengett." Mindig dalolt a bálba; ha nem tudta a nótáját: „Csak úgy tralala, a cigány után." Jellemző: „Hallgatókat nem igen szerettem eszembe tartani", anyjától nem tanult sok dalt, „Nem szeretem azt a régi nótát." ő volt az, aki egy nótának három hangot is adott, aki „igen gyorsan, meg igen magosan" szeretett dalolni, pedig alt volt: e-től e 2-ig terjedt a hangja, szép tömör, csengő hang, mélyben, magasban egyaránt. Ének és szereplés, ez volt az eleme: „Szerettem volna tanítóné lenni. Azt a rettenetes szép búcsúztatókat elhúzni." Az ilyen típus gyakoribb a jó nótások között. „Én tudtam legjobban felfogni, víg voltam egy szóval", — mondta egy öregasszony. Egy másik: „Elmentünk Rozival Lucskába, azt mondták azok a fiatalemberek: Nohát mijén lányok, ojan kedvünk volt." A fonóbajárás jelenti a rendszeres énekgyakorlatot. Egy 14 éves jóhangú fiú egy nótát se tudott elejétől végig eldalolni, vagy a dal-
