Vargyas Lajos: Áj falu zenei élete (Budapest. Kir. Magy. Pázmány Péter Tudományegyetem, 1941)
A dalolás módja
56 a mély basszus. Egy híres jóhangú gazdának a kontra a-ja még erősen szólott, a nagy oktáv alsó hangjaiban érezte magát otthonosan. Szép, lassú, egyenletesen kihúzott, mély hangon énekelt, emlegették is a többiek. Több nagy mélységű és sötétszínű basszus volt még rajta kívül, de itt is, mint a lányoknál, szép számmal volt képviselve a másik hangfajta is. Négy-öt legény is volt, akinek már a beszédje is egészen tenor színű és magas volt. Általában a hangfajták körülbelül egyensúlyban voltak mindkét nemnél. Meglepő az, hogy a sok jó hang között a dalolás nagy szeretete mellett is feltűnő sokan vannak a „nem dalolok", akiknek nincs hangjuk vagy hallásuk. Az ilyeneket külön megemlítik: „Még nem hallottam a nótáját." „Hangtalanul dalol, viszi, ahogy tudja." „Hallom, ahogy a gyerekének dalol, hát sehogy se megyen." (Azért próbálja mégis az illető, mert a gyerek „rimánkodik neki, hogy daloljon".) „Még én nem daloltam", — mondta egy legény magáról. Nem is faluzik, olvas az apjával együtt. „Nekem előbb hangot kell venni" — mondta egy asszony, mikor kértem, hogy daloljon. Még az olyan családban is, ahol csupa jó énekes van, ember, asszony, gyerek, mindenki tud énekelni, ott is akad egy, akinek nincs hallása, hamisan dalol. Többen vannak ilyen bizonytalan intonációval; ezek magukban nem igen dalolnak, csak a többiekkel együtt, úgy ők is tudnak. Gyakran hangszeren is tudnak és szeretnek is játszani, például citerán. Egyszóval ők is benne élnek azért a közös zeneéletben. Az ének tempója a közös éneklésben teljesen a véletlentől vagy a körülményektől függ. Fonás közben, ülve gyakran igen lassan, nyújtottan énekelnek, különösen, ha valaki nagy lélekzettel és lendülettel kezd bele a nótába és jól kihúzza az eső hangokat. Ilyenkor aztán megmarad a lassú tempó több dallamon át, sokszor 1I 4 = 80, 1/ 4 = 75 is. Ha kivételesen nagyon elhúzzák az éneket, akkor még 1/ 8 = 126 is előfordul. Ilyenkor nem az egész dallam van ebben a tempóban, a sorok vége és különösen a szünetek a sorok végén megrövidülnek. A dallamsorok elejét húzzák inkább el, ezekbe jól beleadják minden hangjukat, a végére aztán már nem jut az intenzitásból vagyis levegőből. Különösen a kis fonóban van meg a két véglet: igen gyorsan énekelnek a táncban, ilyenkor élénken megy és igen elnyújtva, ha legények nélkül magukban vannak. Ha túl nyújtott az ének, akkor lassan meggyorsul, míg kényelmesebb tempóba nem jutnak. Viszont, ha körben táncolnak, akkor természetesen a tánchoz igazodik a tempó. Ilyenkor aztán felgyorsul 1I 2 = 112-re is. Az a helyzet, hogy a tempó inkább a magános éneklésben állandó, de itt sem a daloknak van egyéni tempójuk, hanem az énekeseknek. Vannak az éneknek is külön egyéniségei, akik számára a dalolás többet jelent, mint másnak. Mu-
