Vargyas Lajos: Áj falu zenei élete (Budapest. Kir. Magy. Pázmány Péter Tudományegyetem, 1941)

A dal élete

38 ismerte Ájban a 40 éven felüli asszonyok között. A lányok viszont első ottartózkodásom idején nem ismerték. Ősszel visszamenve a fonókban ez fogadott. Szentjakabiak hozták a lakodalomkor, azóta új. Ájban véletlenül még nem tanította meg senki a fiataloknak, Szentjakabon már továbbadták s eljutott ide is. Ezért aztán egy-egy dal származását kutatva igen változatos képet kapunk, amit ennek a folyamatnak ismerete nélkül nem tudnánk megérteni és ellentmondást látnánk benne. A ,,Nem messze van ide Kismargita" alföldi betyárballada eredetéről a következőket hallhattam: „Még talán 18—19 éves legény voltam, én hoztam a nótát Tornau j faluból. A többieknek is eldanoltam, hát danoltuk." (75 éves ember.) „Egy legény hozta a 28-as években" (30 éves ember szerint). A lányoknak „K-ék bérese tanította". A korcsmáros, 45 év körüli gazda szerint „924-től 34-ig juhászlegények danolták a kocsmába". Minden korosztály máshonnan kapja ugyanazt a nótát. A „Kihajtottam a libámat" dallamát a „középső csata" (csapat, banda, fonó) evvel a szöveggel ismerte. Egy vidéki kislány tanította nekik. Szüléik, középkorú aszszonyok is tudták. A nagylányok egyáltalán nem ismerték, a 30 évesek avval a szöveggel: Áj faluba kidobolták, rárá, recece. íme, ha egy dal folytonossága egy korosztálynál megszakad, beáramlik a vidékről, ha ott még eleven népkultúra él. Mi a sorsa ebben a folytonos változásban a műdaloknak? Láttuk, milyen sokféle úton áramlanak ezek a nép felé. Egyes emberek többszázra menő hallgatót és más effélét halmoznak fel emlékezetükben. Mi ennek a szerepe a falu életében, közkinccsé válik, vagy marad egyéni különlegesség, mely hatástalan a közösség szempontjából? Mi a közvélemény, a közösség állásfoglalása a müdallal szemben? Ha megszavaztatnánk a falut, asszonyt, legényt, leányt, öreget, fiatalt egyaránt, például a hallgatók felől, nem hiszem, hogy akadna valaki, aki ne a mellett döntene, hogy a hallgató a legszebb minden nóta között. Olyan nagy a tekintélye az úriosztály kultúrájának, hogy a tudatos énjük szerint legőszintébben nyilatkoznak meg, ha a hallgatót becsülik minden dal közt legtöbbre. Nem ilyen nagy már az egyöntetűség, ha az ösztönös életüket vesszük szemügyre. A gyakorlatban nem érvényesül teljesen az, amit tudatosan és jóhiszemű meggyőződéssel vallanak. Mikor egy 28 éves ember nótáskönyvét nézegettem és láttam benne a sok hallgatót, megkérdeztem, hogy annyira szereti azokat? „Hát az a legszebb." Mégis a könyvben lévő hallgatók legnagyobb részét már csak úgy tudta eldalolni, hogy nézte a könyvben a szöveget. Volt, amit úgy se nagyon. Más legények leírták róla a nótákat,