Vargyas Lajos: Áj falu zenei élete (Budapest. Kir. Magy. Pázmány Péter Tudományegyetem, 1941)
Daltanulás
12 legén se voltam, 13 esztendős voltam azt tudom, egy lántól hallottam. Nádaskára mentek szekervel. Az igen tudott danolni, Bacsu Erzsi volt, mindig danolt, ha erre ment az úton". A vásárban is lehet tanulni: „Szendrői vásárba tanultam egy fiú-juhásztól. Azt monta, ojan nótát tud, amijet senkise". Ha ilyen nagy a lehetőség és az igyekezet, hogy a környékben, ahol csak lehet nótát, tanuljanak, milyen lehet akkor ez a törekvés a falun belül? Bizonyára még nagyobb lehetőségei vannak. Legfontosabb ebből a szempontból a legszűkebb környezet, a család. Az egyik háznál az ember — 40 éves férfi dalolt egy nótát. Utána megszólalt a felesége: ,,Én még ezt soha nem hallottam. Hogy tuttad megtartani, hogy nem daloltad sohase?" Erre megszólalt a lánya is: ,,Hogy kértük apámékat, hogy daloljanak, aztán sose, csak néha-néha egyet az ágyban." Ez a szemrehányás nem volt egészen jogosult, mert köztudomású róluk, hogy az anyja állandóan tanítja a lányát nótára. Mikor színdarabban szerepelt és egy ,,dalbetétre" volt szüksége, akkor is anyja tanított neki egy odaillő ismeretlen nótát. Mondta is egy másik lány, mikor csodálkoztam, hogy nem ismeri anyja nótáit: ,,Engem nem tanít az anyám, mint Szabó Erzsit". Persze ez a panasz ismét nem volt egészen jogosult, mert gyűjtés közben ennek az anyja is mondta, ha valami szebb dal került elő, ,,Ezt megtanítom Bözsikének is, mert szép". Egy 14 éves leány dalolt egyszer egy műdalt, aztán elbeszélte a történetét: Vasárnap délután elment a család litániára, csak a 12 éves húga és apja maradt otthon. A kislány aztán addig kérte apját, hogy „tanítsa legalább egyre", hogy végül az apa kötélnek állott és — bíró, tekintélyes gazda lévén — egy háborús műdalt tanított a lányának. Utána újabb könyörgésre egy másikat is. Mikor a többiek hazajöttek, a kislány nagy boldogan fogadta őket az új szerzeményekkel s mindnyájan megtanulták. Egy öreg asszony beszélte a szüleiről: Az anyja ugyan nem tudott dalolni, hamisan énekelt, a kisöccse rá is szólt, hogy „Mama ne danoljon" — annál inkább tudott az apja. „Odaállított bennünket sorba, osztán úgy tanított. Csöpp, pirinyó kislán vótam, oj finom kis hangom vót". Mikor aztán nagy lett, ő vette át az örökséget. Az öccse panaszkodott, hogy a fia nem tud dalolni, akármit csinál vele. Erre ő összeszedte a gyerekeket és tanította: „Szitytyavi-tézeka harc-riadalma..." (Ezt az éneket a vizsgán hallotta az iskolában.) „Hát gyönyörűen ment". Örült az öccse, „fog az inas tudni". „Öcsém, így tanítik a gyerekeket" mesélte — s hozzátette: „A csöpp szájukon gyött ki az a gyönyörű hang, igazán oj szívreható volt." Azt különben meg lehet állapítani, hogy sokat adtak
