Esterházy Lujza: A huszadik esztendő (Budapest. Új Élet, 1942)

rakodva. A helyenként felbukkanó és csendesen cirkáló csehszlovák csendőrökkel senki sem törődik. Azok már a múlté... Alkonyodik már, mire elérjük Szent Antalt. A Ferencrendiek zárdatemplomába a csendőrőrs szemeláttára hatalmas körmenet fordul be, énekszóval, piros-fehér-zöld zászlókkal. Megállítjuk az autót és bemegyünk a templomba. Végig a hajón ifjak és leányok, magyar nemzeti viseletben. És a szentély egyetlen pirosfehér-zöld zászlóerdő. Megfogjuk egymás kezét. Eszünkbe jut az éjtszakai szentségimádás a brünni templomban, amikor azért imádkoztunk, hogy az elszakított magyar területek háború nélkül kerülhessenek

1 vissza Magyarországhoz. És most éppen egy brünni prohászkás testvérrel éljük meg imánk teljesedésének első érzékelhető jeleit: a magyar trikolórt a csallóközi templom szentélyében és a magyar himnuszt, amint húsz esztendő óta először hangzik fel ebben a csallóközi templomban. Az arcokon könnyek peregnek végig, de a szemek mosolyognak. Azt hiszem, így még sohasem énekeltük a himnuszt, mint ezen az estén Szent Antalban, a csehszlovák uralom utolsó napjaiban és a felszabadulás küszöbén. Lassanként kifelé hömpölyög a templomból a tömeg, hogy azután az úton tüntető felvonulássá alakuljon. A csillagfényes csallóközi 52