Esterházy Lujza: A huszadik esztendő (Budapest. Új Élet, 1942)

szudétanémetek és a csehek között. Számos sebesülés történt. A város lázban ég, a szudétanémet-csehszlovák feszültség izgalma átragad mindenkire, magyar főiskolásainkra is; most már nagy erőfeszítést jelent nekik a fegyelmezett tanulás. De azért csodálatraméltó önuralommal dolgoznak tovább, míg odakint a közéletben egyre elkeseredettebben dúl a harc s a tavasz virágbaborítja a moldvaparti vadgesztenyefákat és a parkok orgonabokrait. Az enyhe napsütés beragyogja a Malá Strana régi palotáit és a Hradžin hatalmas tömbjét. Teljes határozottsággal érzem, hogy búcsúzom tőlük, hogy vége felé jár a prágai magyar diákélet s hogy ide már nem látogatok él a jövő iskolaévben. Tudatosan búcsúzom a várudvar Szent György-szobrától. Innét indult el a csehszlovákiai magyar főiskolások első igazi mozgalma. Elnézem ezt a szobrot és egyre jobban érzem, mennyi szépség és érték volt itteni életünkben; igen sokat tanultunk ebben az idegen környezetben. Nem hiába viszi ki Isten a nemzeteket nehéz és távoli utakra! A Belvedere alatti kertben ismét a politikai feszültségre emlékeztetnek a magammal vitt iratok. Egy vezető cseh katolikus személyiség értesít, hogy nem kívánatos, hogy a csehszlovákiai népcsoportok zarándoklatai külön-külön üdvözöljék Budapesten az Eucharisztikus KonU