Sziklay Ferenc: A világ ura

ott strázsált az ajtó előtt órák hosszat. Ápolónőt hozatot. A beteg összevissza csókolta, anyjának szólongatta a fehérruhás feliérkezü asszonyt, az apjától irtózva fordult el. — Valami nagy lelki megrázkódtatáson kellett keresztülesnie, — tapogatózott az orvos második látogatásakor, de senki sem tudott felvilágosítást adni arra vonatkozólag, hegy mi történt. A némára, mint közvetlen okra senki nem is gondolt. Átnéztek rajta, mintha ott sem lenne, pedig ha nem is volt szükség rá, ott állt szenvtelen arccal a tanácsadók körül, mintha parancsra várna. Kinek jutott eszébe, hogy az összehangolt lelkek szóbeszéd nélkül is megérthetik egymást? ... Teljes huszonnégy óráig tartott a deliriumos állapot. Utána csöndesen, sápadtan feküdt a lány a csipkés párnák közt, mint a halálból visszatért Jairus leánya. Az orvos megnyugtatta Caduc urat, hogy az idegsokk lezajlott, most már csak arra van szükség, hogy semmivel ne zavarják és minden szeszélyét pontosan teljesítsék, mert a legkisebb ellenkezés is végzetes lehet. Caduc ur nem értette ezt meg. Sokszor erőszakosan be akart törni a szobába. Kínlódva, küzködve hajlogatía: — Hisz éppen azt akarom neki megmondani... Meg akarom neki mondani!... de hogy mit akar megmondani, az mindig benne szorult. —. Csak neki, csak neki magának! — makacskodott, ha kérdezték, hogy mit is akar hát megmondani. Róla is azt hitték, hogy meghibbant s ezt a föltevést megerősítette egyéb viselkedése is. Alig aludt valamit. Az éjjeleket a toronyban töltötte, nappal meg számolt, számolt, számolt... A néma mint egy cerberus állt az ajtó előtt, faarcában csak a szem villogott vészesen, mintha azt mondta volna: — Csak a testemen keresztül!... Az ajtó mögött Éva s az ápolónő között már harmadnap valami csöndes megnyugtató harmónia fejlő92