Sziklay Ferenc: A világ ura

Mikor a kis palotához értek s az inas előre ment, hogy felgyújtsa a hall csillárját, elhatározta, hogy megpróbál elbeszélgetni vele. Ott állt az ember, mint egy szobor, a hall ajtajában. Mikor Evelin belépett, lesegítette a válláról a bundát, elvitte a garderobba. Majd visszajött, megállt a kijáró-ajtónak háttal, jelezve, hogy elmegy, csak várja, hogy nincs-e számára még valami parancsa. Éva egy könnyed gesztussal a rokokó kisszalon ajtajára mutatott. A néma megértette, odament odabent is fölkattantotta a villanyt s megint megállt az ajtóban, félkezével a kilincset fogva. Evelin helyet mutatott neki egy karosszékben s maga leült vele szemben. Most látta először Evelin, hogy mit tud kifejezni egy néma arca. Ijedtség, öröm, hála, önérzet és szomorú szolgálatkészség tükröződött az arcon. A néma szívére szorította kezét, könnyed meghajlással köszönte meg a megtiszteltetést, de nem mozdult a helyéről. — Csak üljön le, öreg barátom — beszéltek Éva ujjai — ne féljen, nem árulom el a gazdájának. És, hogy annyi év után először „szóltak" hozzá neki emberi hangon, a szolgálat békójába szorított lélek fölszabadult az inas-illemkódex szabályai alól az öröm artikulátlan hangja tört elő belőle, könnyes meghatódással borult térdre a lány elé és csókjaival halmozta el azt a „beszélő" kezet. A lány végigsimította az öreg dús, hófehér haját s fölemelte a földről. — Köszönöm kisasszony! Évtizedek óta ez az első örömöm! Nem bánom, ha holnap meghalok — válaszolta a néma gyakorlott,, de még szinte félő ujj-játékkal. Már tudom, hogy nem fogok elkárhozni. Ha nekem bűnöm van, az mind a másé az enyém legföljebb csak bíinrészesség — a kenyér miatt. De ha a pokolba kerülök is miatta, ez az emlék, az ön angyali jósága velem marad s megszépíti az örök szenvedést! — Nem jó vagyok én, — folytatta Éva —• csak önző. Félek egyedül. 85