Sziklay Ferenc: A világ ura

Elment. Ketten maradtak. Éva fesztelenül ült le a kandalló elé s helyet mutatott az apja karosszékében Goldhandnak is. A kis kézimunka-asztalkát maga elé tette s a csillogó selyem lacette engedelmesen göböződött finom ujjai közt művészi szövésű hálóvá. — Kinek készül ez a háló? — kérdezte Goldhand. — Papának. Kinek másnak? Karácsonyra csinálom neki a dohányzó asztalkájára. — Ha festő volnék, lefesteném igy. Olyan bájos kép, amilyennel még soha az életemben nem álltam szemben. Tudja, mi lenne a cime? — Ugyan mi? — mosolygott Éva. — „Arany pók". — Miért? — Egy fiatal, szép lány kezében egy arany háló. Hát nem önkéntelen a gondolat: de boldog lehet az a légy, aki ebbe a hálóba beleesik? —• No, no, veszedelmes gondolat. A pók nem valami romantikus jószág, nemcsak a legyecske vérét szívja ki, de a szerelmesét is megeszi! — És boldog lehet a szerelmes, akinek ilyen halál a végzete! Éva ránézett nagy szemével, undor és visszautasítás égett a tekintetében. Goldhand zavarba jött és elhallgatott. Csend lett, csak a tűz ropogott a kandallóban s a finom selyem szál sercegett, amint kiszabadult a hálókötőtű fogai közül. Kínos volt a csend, Éva törte meg csupa udvariasságból: — Hogy utazott? —• Autón jöttem. A vonat nem volt elég gyors nekem. Magam ültem a volánnál egész úton, mert akkor tudom, hogy gyorsabban nem lehet jönni. Nem is hoztam soffőrt, csak az öreg siketnéma inasomat, az nem tudja elárulni, hogy merre járunk. — Miért volt oly sürgős az utja? — Mondhatnám azt is, hogy az ilyen szegény pénzember élete örökös hajsza, pláne most, hogy minden percnyi késedelem egy pár ezer ember életébe kerülhet 53