Sziklay Ferenc: A világ ura

Az inas ezüst tálcán japán papírra nyomott finom, dombornyomást! névjegyet hozott be a társalgóba. —. Goldhand Ádám! ... Ki az ördög lehet ez? — töprengett Caduc ur, mikor elolvasta a névjegyet. —. Biztosan valami riporter. —. Az nem. Akkor rajta lenne, hogy szerkesztő. Nein tudod, hogy a korrektor belső munkatársnak, a riporter szerkesztőnek, a szerkesztő főszerkesztőnek és a főszerkesztő lap vezérnek hivja magát? Ez valami nagy marha lehet, aki azt hiszi magáról, hogy mindenkinek kutya kötelessége tudni, ki az a Goldhand Ádám! —. Várj csak! Tudom már!... Egy bécsi bankár. Sokat emlegették a lapok a franc-contremine idején. — Mit akarhat ez itt? —• Azt mondta, — felelt a kérdésre az inas — hogy életbevágó fontosságú ügyben szeretne beszélni az igazgató úrral. Az emberiség megmentéséről... vagy ilyesmi... azt hiszem, hogy egy kicsit plem-plem. El akartam zavarni, de nem hagyja magát. Valami vigéc lehet, mert egy kis táskája is van. — Vezesd be, — szólt izgatottan Caduc ur — Évikém, hagyj egy kicsit magunkra. Éva szófogadóan libbent ki az ajtón, de parfőmje ott maradt a szobában s egy divatos „üstökös sláger" hangfoszlányai is átszűrődtek utána az ajtón: „Az élet, kicsikém, nem örökös, Mert jön az üstökös. A feje kő, a farka cyán Csókolj meg hát kicsi lány, Amig élünk, mit izélünk Csók hiján!" Goldhand Ádám ur ugy szimatolt bele a szoba levegőjébe, mint a kutya tavasszal s a bemutatkozás után azon kezdte: —• Ah, hát itt is ilyen kedélyesen fogják fel az üstökös dolgát, mint az utcán, kávéházban? Pedig azt hit48