Sziklay Ferenc: A világ ura

— És mért nem egy haza? — Hová haza? — Magyarországba. — Honnan tudja, hogy magyar vagyok? — Tudom. Maga volt elődünk a Petit Trianonban. Az öreg inasunk beszélt magáról. — Magukkal megy az öreg? — csodálkozott Qáthy. — Igen. De mért csodálkozik ezen? — Mert egy szóval sem emiitette. Nekem azt mondta, hogy Qoldhand elfogatása folytán felszabadult, hazamegy. — Hogy tudnak beszélni egymással? — Levelezünk. Nagyon érdekes ember. Különös egy ember! Csóválta a fejét s nem tudta megmagyarázni magának, mért kérte a néma, hogy utazzanak együtt. Csak nem akarta a véletlen játékának feltüntetni ezt a találkozást? Mi célja lehetett evvel? — Mikor megy haza Magyarországba? — kérdezte Éva visszatérve az előbbi témájára. — Nem tudom, — felelte zavartan a mérnök. — Hát nem vágyik haza? — Dehogy nem! — Minden gondolatom az otthon. A föld, a szülőföld. — Szép lehet. Ugy szeretném megismerni egyszer. — Honnan tudja, hogy szép?; — Az öreg beszélt róla. A magyar emberekről különösen sokat. Pedig ő csak az apja szavából ismeri őket, meg akikkel véletlenül találkozott az életben. Rajongás volt minden szava. Milyen boldog lehet maga, hogy magyar. — Nem kisasszony, a magvar még soha nem volt igazán boldog. Nincs barátja, nincs rokona a földön. Nem szereti senki, mert senki nem érti meg a vágyait. A tettei furcsák, különösek a mások szemében. A földje nehéz, az éghajlata szeszélyes. Elátkozott föld az, kisaszszony! Ott három annyit kell dolgozni a kenyérért, mint másutt s sokszor még az sem elég... 157