Sziklay Ferenc: A világ ura

— Ugy hogy a „sok emberek" nemcsak támogatni tudják azt, aki magában tehetetlen és élhetetlen, de ki is közösítik maguk közül azt, aki vétett a rend ellen. Csak menjen! Ha maguktól nem jönnek rá, én leszek az, aki az első embernek, akivel összehoz a sors, elmondom, ki volt az, akinek a kultur világ pusztulását köszönheti a megmaradt társadalom! Qoldhand iszonyú rémülettel meredt Évára, aki ugy állott előtte, mint a tiizeskardu angyal a paradicsom kapujában. Elszorult torkából nem fakadt szó, Összeroppant benne minden, támolyogva fordult ki a szobából s eltűnt az erdőben. — A Káinokat és Judásokat a maguk kezével végzi ki az Isten! — szólalt meg csöndesen, szomorúan MagMatyó István. A reggeli boldog hangulatot nem lehetett többé visszavarázsolni. Hiába bujt Éva hízelegve az István ölébe, csak gondokkal terhes maradt az arca. — Csak nem sajnálod azt a rossz embert? — kérdezgette. — Maga kereste a sorsát, ne törődj vele! — Kisebb gondom is nagyobb annál, hogy miatta eresszem búnak a fejem. Más itt a baji — De mi a bajod? Mi bánt szivem? — Az, hogy mért nem jött egy nappal hamarább ide az a rigó! — Ezt nem értem. — Mert akkor minden máskép fordult volna. — Hát sajnálod azt, ami történt? — Magamat nem, Évicám, de téged. Nem is tudom, szabad-e még igy szólítanom a kisasszonyt. Jaj, hová legyek, hiszen nem is kisasszony többé! El ne vedd az eszem, uram Isten! —• De hát mi bajotok van ma mindnyájatoknak? Az ember nagy-nagy örömét mért rontjátok? —• Szegény jóságom, minek is örülsz te? —• Mindennek! A tavasznak, a rigófüttynek, a szerelemnek, az életnek! — Hiszen én ís örültem, amig meg nem tudtam, 143