Sziklay Ferenc: A világ ura

nagysága, csak meg sem haragudhatom érte. Az uri ruha vetélytársam lehet. Nem is illendő, fölfelé kapaszkodni a háztiiznézésnél. Majd holnap eljövök kérőbe. Illedelmesen csöndes jóéjszakát kivánt. Éva izgatottságának rosszul esett a tartózkodás, de tetszett neki a fiu büszkesége. Nem, ez nemcsak eszköz lesz egy dinasztia megmentésére, de ura is a feleségének. Másnap reggel hiába kereste Mag-Matyó Istvánt, eltűnt. Lement az istállóba, a lovak hiányoztak. Megijedt. Csak nem ment világgá az az ember? Talán túlságosan fölkináLkozott? Megutálta? Mi lesz velük, ha az egyetlen támaszuk másutt keres boldogulást, hiszen oly széles és üres a világ! Lehangoltan ment a napi munkája után, megrakta a tüzet, előkészítette az ebédet. Olyan üres volt a konyha! Dalolni sem volt kedve, hiszen nincs aki feleljen rá a kertből. Dél is lett, István sehol. Ketten ették meg az ebédet szótlanul, fanyalogva, étvágytalanul. Üres volt a ház. Nem találta helyét sehol. A kertben az ő kezemunkája nyomán sorakozott a rend, illatozott a hyacint. Dudva veri föl, ha nem lesz aki gyomláljon. És az a végtelen csönd mindenfelé. Most, hogy nincs itt, ébredt tudatára, hogy egész komolyan megszerette az egyszerű parasztlegényt. Vére tüzelt, ha rágondolt s karjai közé képzelte magát. És mi lesz, ha nem jön többé vissza? Estére hajlott már az idő s csak nem jön. A hűvös tavaszi este a szobába kergette vissza, ott is fázott, talán nem is a hidegtől! A végtelen csöndbe egyszerre csak mintha valami zörgés csikladozna bele messziről. Mi lehet az? Talán csak a füle cseng? Nem, a zörgés közeledik. Már itt van az udvaron. Kinéz az ablakon. Egy fogat áll meg a bejáró előtt. Elegáns sárga hajtókocsi, előtte két cifrán felszerszámozott ló, a kantár rózsájáról piros kendő lobog a szellőben. Csak az anyja tőgyinek nekieső csikó nem illik az uri fogathoz. Egy ur ül a bakon. Jól szabott elegáns ruha rajta, fehér szarvasbőrkeztyüben a keze, 137