Sziklay Ferenc: A világ ura

— De hisz akkor a kisasszony éhes is lehet nem csoda, hogy elhagyta az ereje. No, majd kiteremtek valamit a spájzból. Csak még egy negyedóráig ne haljon éhen, az égre! És már ment is. Ketten maradtak. Éva némileg megnyugodva a helyzetben, szelid szemrehányással fordult az apjához: — Látod papa, erre nem gondoltatok a ti világmegváltó tervetekben. A civilizált ember az Isten leggyámoltalanabb teremtménye, ha kiesik a minden emberben koncentrálódó összmüködésből. Ha Robinson tudós lett volna, vagy bankár, biztosan éhen vész a puszta szigeten. Egymagában csak az tud megélni, aki a legközelebb áll az őstermészethez. — Igazad van, lányom! Belátom, hogy ostobák voltunk. Hála a jó Istennek, hogy legalább ezt az egy támasztékot adta nekünk, ezt az egy kapcsot a természet és közénk. — Elhallgattak. Csak az óra ketyegett a szobában s az öregnek: különös gondolatai támadtak. Olyan furcsa volt mégis Évának, mintha megérezné, amit az apja gondol. Az emberi élet meghalt, mégis minden él, ami nem élő. A turbina és az óra. Mindenben az emberi gondolat éli tovább az életét, ha az, aki csinálta, el is pusztult. Ez a haladás titka... Egy jó negyedóra múlva visszajött a bányász. Piros, zsinóros hajduruha feszült rajta, — biztosan a mérnök szolgálatára rendelt hajdú szekrényéből kotorta elő, — két kezén tálcát hozott, rajta párolgó tea, házi sonka, friss retek, ő maga tisztára kimosakodva, hegyesre pödört bajusszal. Szegletes, piros pozsgás arcában két eleven fekete szem ragyogott az örömtől, hogy szolgálatára lehet annak a ,,gyönyörűségnek". Olyan különös érzése volt a lánynak, mintha már látta volna ezt az arcot valahol. Éva hálásan mosolygott a különös mentő angyalra s farkas étvággyal láttak neki ketten a pompás vacsorának. 109