Fábry Zoltán: A vádlott megszólal (A cseh és szlovák értelmiség címére)

ján. Nem menekült, nem evakuált: az ítéletváró nem gyávulhatott: „Lemondásom nem megfutamodás. Ezen a földön születtem, szívem, lelkem gyökere annyira ezen a földön él, hogy itt maradok köztetek, és veletek fogom átélni a rossz napokat is." A nyilasok elnémították, a Gestapo számon tartotta. íme, az utolsó fejezet* Egy levélből idézek: „Esterházy az utolsó menetben nagyon szépen, bátran és tisztességesen viselkedett. Magyarország márciusi német megszállása óta sokszor sajnáltam, hogy 38 előttről olyan engesztelhetetlen ellenséget szerzett a mi kisebbségünknek. Mert a német terrorizmustól és Gestapótól ő félt a legkevésbé közöttünk. Láttam az úri osztály hetyke és dédelgetett fiát, a történeti nevű arisztokratát belsőleg öszszecsuklottan ... Láttam, hogy fordul felénk, akik akkor, amikor társasága már csak veszélyt jelentett a németek felé, sokat voltunk vele, hogy a nyilasok elleni harcban tanáccsal segítsük, hogy néz ránk kiégett szemekkel és segélykérőn. A végén Somos maradt mellette (a Magyar Hírlap főszerkesztője), és két »marxista«, ahogy támadóink hangoztatni szerették... egy osztály szomorú szerepét kellett vállalnia: Vajnáék, a Gestapo karmai és táborai vártak rá is, mint mindnyájunkra, de ugyanakkor készült arra, hogy a felszabadítás után, amit türelmetlenül kívánt, le fogják tartóztatni. Hogy egy forradalomnak micsoda emberi vonatkozásai vannak, azt könyvekből sejteni sem lehet. Mit kellett egy magyar gróffal és egy úri nemzettel végezni, hogy az oroszokat várja? Hogy nekik drukkoljon, akkor is, ha ez olyan lavinát indít, mely eltemette?" Esterházy János súlyos tehertételünk volt, ki hitte volna, hogy egyszer ő is igazolásunk lesz? És hogy vállalnunk kell, hibái, gikszerei és regressziós visszaélései ellenére, ma és éppen akkor, amikor a szlovák sajtó rólunk csak per „Esterházy-pereputtyról" beszél. A Mach-korszakban megszoktuk az ilyesmit, akkor „tatárok voltunk, akiket nálunk 28