Filep Tamás Gusztáv, Szőke Edit (válogatta és összeáll.): A tölgyerdőre épült város. Felföldi tájak, városok
Cs. Szabó László: Kárpát kebelében
leghamarabb itt talált Európára, a hűtlen folyók szabadítottak ki magunkból, s a középkori Ady Lublónál éppen úgy betörhetett volna, mint Dévénynél. Sárosban laktak a lengyel urak komái, Szepesben a lengyel királyok adófizetői, tizenhat elzálogosított város módos népe. A kassai út Eperjesen, a Branyiszkón, Szepesváralján, Lőcsén és Csútörtökhelyen át vitt Késmárkra, fölötte szétvált, egyik út a Magurán át megkereste Nowitargot, másik Podolinon keresztúl Lublónak vágott, hol a kisszebeni úttal egyesúlve Sandecnek tért. A kassai, eperjesi, bártfai, kisszebeni, lőcsei, késmárki, podolini s lublói nép végúl a krakkói árucsarnokban találkozott. A megye aránylag késő szerzemény, a városok Európához képest elkésett alapítások. Hatalmukat az Anjouknak köszönhették, igaz, előbb megharcoltak értúk királyuk oldalán, urak ellen a rozgonyi csatában. Ahogy a visegrádi udvar a lovagság elkésett visszfénye, e kulcsos városok fölött is a középkor alkonya aranylott. A késő középkor damasztszálakkal átszőtt, faliszőnyegek mesés útvesztőiben tévelygő, zománcos, pénzrontó, nagyvilági, fényűző, dekadens, dramatizáló, rikító és kegyetlen panorámája elevenedett meg a Tátra alján. „A világtörténelem városok története" — mondja Spengler, s ez a hasonlat a régi Magyarországra csak itt juthatott volna eszébe. A színjáték végére érkeztünk, a túzes alkonyra. De az északi városok szinte lenyelték az elmulasztott századokat; csakhamar erősek és veszedelmesek. Egymásnak is. Lőcse több mint kétszáz évig viszálykodott Késmárkkal, s a két város csak félig elvérezve békúlt ki. Olyan erejúk volt, hogy holta után sok főúr a kegyúri templom helyett biztosabb falaikba húzódott: Lőcse vigyázott a halott Thurzókra, Késmárk a Thökölyekre, Bártfa a Serédyekre, Szepeshely a Zápolyákra. Lóháton vitt nemes holmi: aranykelyhek, ezúst ékszerek, tutajon úsztatott nehéz áruk: réz, fa, barchent, bor ment át az északi határon. A dunai utat már a középkorban elnyelte a falánk Bécs; a tátrai elvitt Nürnbergbe, a körzők, földgömbök, rézmetszők városába s Krakkóba, Varsóba, Danzigba, a prémes lengyel urakhoz. Három út is vezetett Lengyelországba, s inkább a mienk vitt oda, mint az övék hozzánk. Hétszáz esztendeje bong a krakkói piac fölött a kassai Gál mester harangja; Grybowés Piwnicze utcáin Eperjes, Bártfa házai ismétlődnek meg, s a felvidéki szárnyasoltárok úgy hasonlítanak dél-galíciai testvéreikhez, mintha szúette szárnyaikkal titokban átszálltak volna a határon. Városról városra követtek ezek a képek. Lehet, hogy hajdan az angyalok a féltékeny, versengő városok unszolására összevissza szöktették őket, s most már maguk sem tudnak eligazodni köztúk. 96
