Filep Tamás Gusztáv, Szőke Edit (válogatta és összeáll.): A tölgyerdőre épült város. Felföldi tájak, városok

Passuth László: Az örök Sáros

bűneit erénnyé tudja átformálni, oly szerepet vállal, melyet nem tudnak mások játszani, mint csak történeti fajták kiválasztottjai. A sárosi elit a kataklizmában megtalálja ösztönszerűleg azt a szerepet, melyet e nemzetiségi medence szélén ősei évszázadokon át csendben, békében alakíthattak ki. A ma élő sárosiak ráeszméltek arra, hogy ők maguk ugyan nem építettek városokat, de ők teremtették meg azt a békés, kiegyensúlyozott kis világot, melyben bennfoglaltattak a Pax Hungaricának eredendő erényei és vétkei. A régi sárosi magyarok nem maguk építették a várost, de az ő kedvűkért tette le az egykori német kőmíves otromba malteroskanalát s vette elő finomabb szerszámait, hogy kőpártákkal cifrázza ki a nemesi házak tetejét és sgraffitókkal díszítse a kastélyok homlokzatát. Az otthon ülők, lokálpatrióták a Tarca mentére varázsoltattak maguknak egy parányi Itáliát — de a nyugtalanabbak nyugat felé vándoroltak, miként a középkori sárosi rigmus mondta: „filii nobiles dum sunt juniores — mittuntur in Franciam fieri doctores". A lélek elpusztíthatatlan ősereje rejlett bennük, túltették magukat azon, hogy kevesen voltak, hogy rendre körülfolyta őket idegen népek áradata s csak ösztövér földjüket mondhatták magukénak, melyet könnyel áztatott meg a felettük súlyosodó idő. Talán fogytak is — különösképp az utolsó évek hivatalos statisztikáiban, mely például Eperjesen nem akar többről tudni, mint 900 magyarról —, de mégis a tájék, a levegő, az életformák önkéntelenül is képük és hasonlatosságuk szerint alakult. Hozzájuk illenek a későn érő zöld táblák, a dombtetőn porladó, nevet adó várrom, a romok alján terpeszkedő, nevüket viselő falucskák, az epikus élet gazdagságával telített levegő, mely esténként végigoson Eperjes magyarhírű reneszánsz házai között. A hajdani Sáros gavallérjai ma már nagyrészben megtértek ódon sírkertek néma lakói közé. De halálig játszott szerepük nem lett pusztában kiáltó szó — mert az utánuk következőknek átadhatták a magyarság talán legősibb hajtásának töretlen hivatástudatát. Köntösük lehet, hogy ódon, de ki merné közülük lomtárba vetni, mint idejétmúlt kacatot, amikor ma már tudjuk, hogy foszlányai alatt ott reszket a történeti lélek hagyományos szépsége, mely a Kárpátok medencéjében megteremthette magának a magyarság örök Sárosát. 1939 71