Filep Tamás Gusztáv, Szőke Edit (válogatta és összeáll.): A tölgyerdőre épült város. Felföldi tájak, városok

Móricz Zsigmond: Árvácska és ínységecske

— Az ember azzal jön föl az Alföldről, hogy Árvában nyomor van, s legelőször is annak néz utána. Az árvái uracskák nevetnek. — Igen, eben jól vagyunk beálitva: nekünk csak kérni kel, rólunk mind elhisznek a legnagyobb éhséget is. S oly kedvesen s olyan jól nevetnek. — Ami semi vármegyének nincs, nekünk van: ínség-alap. És nagyon szép: négyszázezer korona. Nagyon szép. Igen tekintélyes. Nagy összeg. S kis vidámsággal, szinte gyerek-kedvvel ered a szó szóra. — Azt még a régi főispán megcsinálta. — S hogy csinálta az ínség-alapot? — Nohát a Nemzeti Kaszinóban adig boszantotak, míg kimondta, kártyázás közt, hogy Árvában ínség van. No, Árvácskát meg kell menteni, ha ot éheznek az emberek. És a sajtó csinálta. Ki ne hiné azt el, hogy Árvában ínség van? S nevetnek. Nem teli torokból, mint a kövér alföldi magyarok, hanem huncutul és hamisan, s a szem sarkából csippentve és a gégefőből kuncogva, kedves, lágyhangú és szinte selypítő uracskák. — Akor vót Árvában jó világ. Anyi pezsgőt sose itak, mint akor. Megyeházán csak úgy fojt pezsgő. Jót a pénz! az ország minden részibül! Sonka, szalona, búza. Jöt. Aki megyeházára ment, sonkát kelet dugni kabátja alá. Úgy jöt ki csak onan. Pénzt nem tudtak hova teni: a paraszt a konyakot lábára kente. Finom Keglevich-konyakot. Dluhán korcsmárost felesége majd megverte, kilencven üveg konyakot vit haza: elég lesz húsz esztendeig. Micsoda, elfogyot egy este. Kuncogva s vidáman, pukkadozva nevetgélnek. Van abban valami csodálatos, hogy el tudja felejteni az ember a régi bajait. A diák, akit tüdőgyulladásban erős borokkal tápláltak, sokszor elmondja, de jó volna megint egy kis gyulladás, akkor volna tokaji. — Pesten kirakatba ki volt téve a kabács, hogy az árvaiak ilyen kenyeret esznek. Még csert is őröltek bele, hogy a pestieknek job legyen, ha megkóstolja. S kajánul nevetnek, túlozva a viccet, azzal a felvidéki humorral, amely minden dolognak a torz, a furcsa oldalát, a bogarait keresi ki. — De hát urak — szóltam —, a kabács, az csakugyan szomorú kenyér. Próbáltam megenni, kifordult a számból. Ma is, pedig ma nincs ínség. — Nem szokta meg. — Nem kell az alföldi búzakenyeret megszokni. — No igen — szólnak kedvetlenebbül, hogy a tréfa elromlik. Mintha itt az emberek narkotizálni akarnák magukat az élet igaz bajai ellen a 62