Filep Tamás Gusztáv, Szőke Edit (válogatta és összeáll.): A tölgyerdőre épült város. Felföldi tájak, városok

Peéry Rezső: Tátrai napok

büszke lucfenyőit. A gyanta és hántott fakéreg illata azóta napos időben szokatlan erővel párázik fel a tó környékén. S minden marad a régiben. Csak a szállók tetejéről repült le egy-két cserép, s a villamosközlekedésben támadt néhány napnyi zavar. E bő és ellazító kényelemből a Poprádi-tó feketén csillogó vize mellé a szeptemberi reggelen bizonyára felüdülve költözött volna ki tengerszemeket kedvelő remetém. A túracipő alatt nyitott faveranda kopog, asztal és szék még nyirkos a harmattól. A szálfák magánosabbak, zuzmótól borzasabbak, egyedüllétben próbáltabbak, mint összebújó társaik odalenn. A hegyek kopár őszinteséggel néznek a tó tükre felé. Az Omladék-völgyben hidegen csörög a vízesés. A menház elhagyott, csöndesen gőzölög a szeptemberi napfényben, mely ezüstszín fodrokat húz a fekete tó hullámtarajaira. Hideg leheletű a tókörnyék, az Oszterva még mély árnyékban pihen. A ház bérlője maga szolgál ki: kenyeret és halványzölden csillogó mézet hoz a verandára a kávé mellé. A tavon egy vén ladik tatját verdesik a hideg hullámok. Nádi dal nem születik itt, a kevéske vízi vegetáció háromnegyed esztendős tél jeges emlékeivel kénytelen egyezkedni. Tavaszi leheletű a környék, hiszen szeptember van a völgyben, ahol engesztelő kedvességgel békül az ember és természet, de a vízé, fenyvesé, tófalé, szikláé már az első szó, s este nyilván nem hallasz tánczenét. így vonul át elmémben az út emléke, ahol hősömet végigvándoroltattam. Ha én lennék a hős, a Hincó-tó mellett állapodnék meg: a tófalon kiugró granitkóvön, ahonnét most boldog önfeledten lógázom harmatáztatta cipőmet. A mormotákkal nem sikerült persze megértetnem, hogy nem óhajtom zavarni őket: oktalanul hangos sípolást művelnek. Egy ügyetlen, magányos társuk akkor iszkolt, kúszott, hullámzott végig sötétszürke és a köveknek nekitapadó testével, amikor a völgytorlasz fölé értem. Nem bántlak, szerencsétlen, csak azt akarom, amit te, szabadulni akarok — szóltam utána, amikor besurrant a kőgörgeteg egy üregébe. Milyen szerencsém, hogy nem vagyok vadász, gondoltam megkönnyebbülten. Néhány perc múlva láttam meg a tavat zárt kőmedrében. Azóta e fehér gránitpárkányról bámulom nyugodt, átlátszó és légies vizét. Mert mintha már nem is víz lenne ez, hanem ennél is súlytalanabb, könnyebb, tisztább elem. A legnemesebb kő szűri, kékes szegélyén halványbarna kőkockák derengenek át, s benne nyugodtan tükröződnek a gránitfalak. Néhány méterre a parttól egyre sötétebb, egyre hidegebb zöld árnyalatok sejtetik a mélységet. Kétezer méteren felül fújja a szellő lucskos ingemet, a virágszagot, a lila enciánok, a borókák és törpefenyők fénylő lombjának páráit, a párás völgy ízeit az hozza csak ide. Szürke sziklát, zöld vizet, tompa görgeteget, kék eget 31