Filep Tamás Gusztáv, Szőke Edit (válogatta és összeáll.): A tölgyerdőre épült város. Felföldi tájak, városok
Jócsik Lajos: Egy városképhez
mögül, s a képzeletednek a mese határáig (nevezheted ezt azonban a transzcendentális világ határának is) semmi sem állja útját, amikor egy-egy varjúkárogás hasít bele a csendbe, mint egy rozsdás kés. Tavasszal áradások törnek a vidékre és vadvizek fakadnak fel, s az emberek riadtságban élnek ilyenkor. Az öregek régen látott égi jelekről beszélnek, az öregek fiai folyószabályozást tervelgetnek, s az egészen fiatalok is a vizek partján lézengenek ilyenkor. A gyermekek legnagyobb élménye szintén a mocskos víz, a rohanó, sárga áradás, s a fiatal lélek a titkokra és rejtett okokra ott lesz fogékonnyá, a messzi összefüggésekre azokban a képekben figyel fel, amint megpillant a tengerré dagadt ár tetején egy-egy bútordarabot, állati hullát, amit sebesen sodor a víz, ki tudja, honnan és ki tudja, hová? A csavargó ösztönök emóciói is itt ébrednek fel a vizek partján, abban a vágyban, mely követni szeretné a víz sebes rohanását. Ilyenkor mindig nagy fontoskodással szövetkeztünk össze gyerekek, hogy kerítünk egy ladikot s elmegyünk az Óperencián túl. S aztán az őszi esőzések monoton, kopogó hullásába, amik tengelyig áztatják fel az utat, úgy elfásulhatsz, hogy egy árnyalattal sem látszol ki a táj fásult szürkeségéből, s tengelyig úgy beleragadhatsz önmagadba, hogy nincsenek az életnek emóciói és izgalmai, melyek a fásultságból kiemelhetnének. A tájban él az ember, s a táj szinte metafizikai erővel él az emberben, hangulataiban és tudatában, emócióiban és akaratában. Mégpedig meghatározó erővel. Cserkészségem ideje alatt többször táboroztam együtt pozsonyi cserkészekkel. Az újvári fiúk szinte kollektíven voltak mások, mint városiasabb kollégáik. Fát vágni, éjjeli hadijátékot játszani, fára mászni, patakot ugrani, kötélhidat építeni, észrevétlenül kúszni, fúrni és faragni, nekik nem jelentett szenzációt, míg a pozsonyiaknak „vizsgákat" kellett tenni e „mesterségekből". Józanabbak voltak, planimetrális lelkiséggel, mint az első nagy élményeket adó táj (s később meglátjuk: mint társadalmi környezetük). A tájhoz való közelség formálta ki e diszpozíciókat pszichikai képletükben. De ennek a tájnak vannak részletei is. Van egy köpet kis erdeje, ami azonban elég nagy ahhoz, hogy a világ minden erdejét róla képzeld el, nem lokálpatriótasággal, de az első erdőélmény meghatározó ereje alapján. Az iskola természetrajzóráin a flóra és fauna szavak alatt a dzsungelek vegetációjának gazdag bőségére illett gondolni, s figyelmünk így lassan elfordult tájunk flórájáról és faunájáról, ami azonban cseppet sem alacsonyabb rendű, csak más, mint az egzotikus tájaké. Sajnálatos tény, hogy amennyit a közvetlen környezetünkből megismertünk, azt úgyszólván teljesen magunk sajátítottuk el csavargásaink és vadásza184
