Filep Tamás Gusztáv, Szőke Edit (válogatta és összeáll.): A tölgyerdőre épült város. Felföldi tájak, városok

Peéry Rezső: Két karácsony között

akváriumkép, amit az iskola belénk nevelt, elveszett, jó, de csak később tudtuk a nagy rosta után megszűrni és megtartani a múlhatatlan értéket, a tisztaság becsületét és az alkotás stílusismereteit. Ó, végefogyhatatlan, meddő viták és fecsegések a kávéház barikádjain, ó, szeszélyes egyetemi esztendők, amiket nem élt át más nemzedék ilyen szeszélyes egyetemi esztendők, amiket nem élt át más nemzedék ilyen vad kavargásban, ó, műkedvelő politikai szereplés, mely a legtöbb kínt és csömört gurította a lelkiismeret elé! S a külön kisebbségi sors, ami nekünk jutott ki Szlovenszkón. Nemzetből nemzetiség lettünk, az állam helyett első közös élményünk a nép lett, mellyel cserkésztáborozásokon, falujárások alkalmával találkoztunk először. Ez volt a legszebb az egészből, ami megmarad, mert ez vezetett el az irodalom és művészet mélyebb megértéséhez és a tudományos munka meg a publicisztika vállalásához a hitetlenség száraz esztendői után. A falu látása, a vidék megismerése, a tankönyvből ismert klisék széttörése ojtotta ebbe a kisebbségi nemzedékbe az európai humanizmus ízein kívül a sajátos magyar „szentelt fájdalmat", melyről száz évvel ezelőtt elsőnek Eötvös József beszélt. A politikai és társadalmi változás ugyanazt az érzést csiholta ki a fiatal magyar nemzedékből végig az egész magyar nyelvterületen, mint a 48-as generációból. S egyébként is éreztük a történelmi párhuzamot. Mert amíg az apák jórészt Garanvölgyi Ádámok lettek s a medvepolitikát követték, ahogy Jókai írja a Bach-korszakról Az új földesúrban, úgy mi az új Garanvölgyi Aladárok módján, szakismeretekkel és a szomszédok megbecsülésével kerestük a hínárból kivezető utat. Visszatérünk a betlehemi emlékekhez Ady versével a szivünkben, mint „a föl-földobott kő". Az első út a savanyú kiábrándulás után természetesen a megvetett hazai környezet volt, a kagyló, melybe a hazakanyargó nomád úgy behúzódott, mint egy csiga. Rettentő mód belemelegedtem ebbe a magányos emlékezésbe, füstölgött az agyam, s a szívemet méla szomorúság lepte el. Bonci, kiáltottam át a lányomhoz, gyere ide, mondok neked egy új mesét. A gyerek tüstént abbahagyta a játékot, bejött, odakuporodott hozzám, s nagy kék szemeit rám nyitotta, mint egy virág. — Mondok neked egy új mesét — kezdtem —, jól hallgass ide! S minden átmenet nélkül mesébe fordítottam mindazt, ami még emlékezésképpen e csöndes órán elém nyílott. Akárcsak Bolyai János, aki mikor már megunta a matematikai levezetéseket, hirtelen fogta a hegedűt, s órákon át muzsikált. Felkavartam ezt a tengerszemet, az életet, életünket, most egy mesében szálljon tovább. Lányomnak van 167