Filep Tamás Gusztáv, Szőke Edit (válogatta és összeáll.): A tölgyerdőre épült város. Felföldi tájak, városok

Tichy Kálmán: Három aranyrózsa

folytatása itt zakatolt, füstölt, dörgött körülöttünk, szemünk előtt, a rimamurányi modern vasbányában s pörkölőüzemben. A Sajó és Drázus is valaha számtalan érczúzót, ércmosót, fújtatót hajtott, régen eltemetett salakdombok a kezdetleges vaspörkölésről mesélnek, s talán örökre feledésbe mentek volna, ha éppen a múlt évben valami élelmes nagyvállalkozó nem kezdett volna utánuk firtatni, s mert jó árakat ígért a még sok vasat tartalmazó salakért, a Sajó és Drázus menti földbirtokosok egyre-másra kutattak termőréteggel fedett régi salakterek után, s találtak is szép számmal! Rozsnyó történetének legtudósabb kutatója: nagyemlékű Mikulik József (a Magyar kisvárosi élet 1526—1715 szerzője; műve megjelent Rozsnyón, 1885.) is úgy véli, hogy a város mai főtere, a Ringbürgerek emeletes házaival a már teljesen kibányászott fenntérségre épült. Ez volt a város szíve, ide nyíltak a főutcák, melyeket egy-egy megerősített kapu zárt el veszedelem esetén. Ma már halvány nyomaiban is alig lehet megmutatni a régi városkapuk helyét, de egy-két sikátor — jellegzetes, félkörös támasztóíveivel — a régmúlt idők történelmi hangulatát árasztja magából. Szinte kúlönös alattuk mai embereket látni, inkább zsoldos katonákat, nehézmuskétásokat, felfegyverzett polgárőrséget képzelúnk sötét falaik alá. Főterünk közepén is úgy áll keményen kifeszített kőbordáival az ősi, háromszáz éves őrtorony, mint egy öreg harcos, aki dacosan, búszkén, régi formáiban állja a vártát, magas homlokával elnéz a messzi tájak fölött. De sok vihar csapkodta ormán a városcímer három rózsáját! De sok vészt látott közeledni a Rozsnyóra befutó utakról, törökdúlást, labanchordákat, osztrák generálisok sanyargató hadait! A világháború rozsnyói hőseinek nevét gránitba vésve hordja kőmellén, mint kitüntetést, s bizonnyal sokkal, sokkal többre értékeli, mint azt a török ágyúgolyót, mely befalazva őrzi egy pogány ágyúlövés utolsó emlékét. Látta gyűlésezni a magyarországi gyászos szovjeturalom vöröseit, látta a besettenkedő cseh légionáriusokat, azon a sötét emlékű őszön, mikor úgy szivárogtak be az aléltan fekvő városba, mint a temetőbogarak. Szélviharokban megreszkető erkélyéről gyűlölt színeket lengettek idegen zászlók, de eljött mindennek kárpótlása, s 1938. november nyolcadika óta újra a szent színekben izzó magyar címer ékesíti homlokfalát, erkélyének négy oldaláról pedig messzire hirdeti ünnepi estéken, felragyogó betűivel: Magyarok voltunk, vagyunk, leszűrik! Mikor bekapcsolják a villanyáramot az erkély nemzetiszín betűibe, a főtér lámpái néhány percre elsötétednek. Mintha a város szíve a maga vérét öntené a tüzes betűkbe, hogy annál fényesebben ragyogjanak! 1 13