Neubauer Pál: A jóslat

Első könyv- Marco Polo - II. fejezet: Hatszáz esztendő-egy nap

— Mondd csak, Enrico, akkor reggel zárva találtátok a kerti kaput és a teremajtókat? — Lázban beszélsz! — felelte megütközve. — Az ajtók mind nyitva voltak. Másképp hogyan juthattál volna el Marco Polo hálószobájáig? — A kerti kapu is zárva volt? Felelj! Kelletlen, bosszús tekintettel mért végig: — Nem is értem, hogy kérdezhetsz ilyeneket? Hiszen magad is jól tudod, hogy ez a kapu évtizedek óta zárva van, senki soha nem nyitotta ki, senki sem használta. Majd mindjárt utánanézek... Az ablakhoz lépett. A következő pillanatban meglepetve kiáltott fel, és az izgalomtól meglepetve fordult felém: — A kapu nyitva áll!... Lehunytam a szemem. Enrico kérdésekkel ostromolt. Hallgattam, és úgy tettem, mintha ismét eszméletemet vesztettem volna. A templomba a beszentelésíhez együtt mentem a gyásznéppel, sőt Maffio úr rendelkezett, hogy őt kísérjem, és így a szálas aggastyán oldalán kellett haladnom. Nem volt szemem a szertartás számára, az egészből semmit sem értettem, csak száz Iharang foongása zakatolt a (fülemben, és a fejem üres volt. Életem most már Marco Polo életével elválaszthatatlanul egybeforrt. Velem is annak kellett történnie, az én életemnek is azon iá ponton kellett végződnie, ahogyan elhatároztatott és a titok előírta. Maffio intő szavára valamennyire magamhoz tértem. Látom a sírboltot. Lebocsátják a koporsót. Hirtelen megokolhatatlan, merész gondolat villan át az agyamon, egy lehetetlenséggel határos ötlet: Marco Polo egyetlen teljes kéziratát ebben a koporsóban helyezik el! Itt nyugszik majd, és az emberiség számára hozzáférhetetlen lesz! Még tart a lázálom, nem vagyok beszámítható?!... Hiszen kézenfekvő, hogy ez nem történhet meg! Marco Polo saját kezűleg rejtette el a kéziratot, és még én sem, aki pedig legközelebb álltam hozzá, aki előtt nem volt titka, én sem 64