Neubauer Pál: A jóslat

Első könyv- Marco Polo - II. fejezet: Hatszáz esztendő-egy nap

nek nincs. Az ajtóhoz vezettek. Ráismertem: az a tőr volt, mellyel a kísértetet üldözőbe vettem. Téboly volt mindez? Mi történt ezen a szörnyű éjszakán? Marco ajtajára vetettem-e magam, amikor uram halálordítását hallottam? A cselédség vallatásánál kiderült, hogy a halálordítást rajtam kívül senki sem hallotta, pedig ordítás, hosszan és fájdalmasan elnyújtott üvöltés volt, és velőkig hatolt. Elmondjam-e taráimnak, mit éltem át az éjszaka a fehér majommal? A bírák tekintete hidegen, áthatóan, kérlelhetetlenül fúródott szemembe, melyben még mindig izzott a lázálom, az éjszaka kimondhatatlan szörnyűségű lidércnyomása; én azonban mintegy eszméletlenségbe merültem alá, némán, megkövülten álltam a vallatok előtt, és kérdéseikre nem válaszoltam. Ha az öreg Maffio Polo nem állt volna mellém, és nem vállalt volna értem felelősséget, taráim minden bizonnyal bűnösnek találnak, és halálra ítélnek. De Maffio közbelépett. Leírta az utolsó estét, amit unokaöccse házában töltött, és hozzátette, hogy már akkor is zavaros dolgokat beszéltem összevissza, sőt egyes pillanatokban meghibbant ember módjára viselkedtem. Vizsgálatnak vetettek alá, és az orvosok nem állítottak valótlant, amikor azt mondták, hogy nem vagyok beszámítható állapotban. A bírák felhagytak a vizsgálattal. Nem zártak őrültekházába, és megengedték, hogy felügyelet mellett a Palazzo Pólóban lakhassam. Őrizet alatt voltam, szigorú megfigyelés alatt tartottak, mert csak így remélhették, hogy idővel valamit mégiscsak megtudhatnak, és a rejtély megoldódik. Hiszen Velence egyik legnagyobb és legünnepeltebb fiáról volt szó. Mikor végre magamra maradhattam, minden erőmet összeszedtem, hogy gondolataimat némileg elrendezzem. De még mielőtt az első gondolatot végiggondolhattam volna, rádöbbentem a megrázó bizonyosságra, hogy a fehér majomnak itt a házban kell tartózkodnia! Öreg szolgát intettem magamhoz, a Polo család évtizedek óta hűséges emberét. 63