Neubauer Pál: A jóslat

Első könyv- Marco Polo - II. fejezet: Hatszáz esztendő-egy nap

Ringó léptekkel vonultak fel onnan asszonyaik. Brokátokat, csipkéket, gyöngyöket, karpereceket, gyűrűket raktak magukra, és ez a hallatlan, végeláthatatlan pompa a házigazda ajándéka volt. Mindez idegen földrészek, távoli horizontok fényében ragyogott, és minden egyes darab választékos ritkaság volt. Marco Polo meglepetése tökéletesen sikerült. Ámulatba ejtette a férfiakat, akik még soha nem látták ilyen szépeknek asszonyaikat. Nemhiába járta három évtizedig a legtávolabbi országokat, értett a ibűvészethez és az elbűvöléshez. .. A gyertyák százaival kivilágított termeken most még egy utolsó meglepetés villámlott át. Minden fény egy csapásra kialudt, mintha titkos parancsra láthatatlan kezek egyetlen pillanatban oltották volna ki őket. De a sötétség csak szemrebbenésnyi ideig tartott. Az eddig lefüggönyözött ablakok most tárva-nyitva álltak, és kívülről a hajnalpír szerteáradó fényzuhataga tört a termekbe. A távolból mintha valami megrészegült napimádó dicsőítő hálaéneke zengett volna. Ekkor a háttérből bortól rozsdás, kihívó, gonosz hangot hallottak: — Hát ez miféle dolog, nemes Marco Polo? Vendégeidet ugyan minden jóval és széppel halmoztad el, kincseket pazaroltál rájuk, de úgy vélem, csak azért tetted, hogy a legérdekesebb látványtól megfosszad őket! Ebben a házban rejtetted el a legnagyobb csodát, és ebben a csodában ne legyen részünk? Hát ne lássuk szemünkkel, amiről hazatérted óta egész Velence izgatottan beszél? Jól tudod, mire célzok... A fehér majomra, melyet magaddal hoztál!... A vendégek bosszúsan fordultak a hang irányába. Ki volt az az aljas ember, aki ennek a páratlan ünnepélynek harmóniáját és kicsengését szemtelenül és otrombán megzavarta? A kandalló mellett, öblös karosszékben tehénkedett az ünneprontó. Karjai hanyagul lógtak le kétoldalt a szék karfáiról, lába messze elnyújtva terpeszkedett, Részeg lenne? Pietro Boccanera, Velence leggonoszabb embere, veszélyes verekedő és kalandor, a Polo nemzetség ősi 39