Neubauer Pál: A jóslat

Első könyv- Marco Polo - II. fejezet: Hatszáz esztendő-egy nap

ság határtalan tiszteletét és szeretetét. A palazzók kapui, mint valami varázsigére, egyszerre tárultak ki, és a nemes nemzetségek a várakozó gondolákba szálltak, öregek és fiatalok, asszonyok és férfiak legékesebb ünneplőt öltöttek. A falba rejtett titkos dobozokból előkerültek a családi ékszerek, a nemzedékről nemzedékre szálló briliánsok, diadémok, smaragdok, zaifírok, türlkizek káprázatos sokasága. A lassan alábukó nap sugarai még egyszer teljes pompájukban fellángoltak. Fényük vakító villanásban egyesült a tengernyi ékszer tündöklő hivalkodásával. A tízezreket számoló tömegben egyetlen ember sem akadt, aki sejtette volna, milyen álomszerű pompát rejt a város, melyet Adria királynőjének neveznek! Mintha a ferdén tűző napsugarak mozdulatlanságba dermedten megálltak volna a város fölött. Ügy hatottak, mint az Úristen karmesteri pálcája. A pálca szemnek alig láthatóan megmozdult. Jelt adott. Harangzúgás töltötte be a levegőt, a város templomtornyai zengő hangszerekké változtak, az orgonák hozsannázva felzsongtak, és a papság a templomok elé lépett. A doge menete lassan megindult. A gondolák sokasága csatlakozott a menethez. Ezernyi szempár, Velence tekintete a kikötő irányába kémlelt. És most megjelent Marco Polo hajója: a legenda. A nap és a tenger összeölelkeztek. Rubinpiros és smaragdzöld színek bujasága itatta a «liláskéken sötétlő, lassan alászálló homály roppant kagylóját, mely belülről sejtelmesen fénylett. A harangzúgás és orgonazengés elhallgatott. Kürt j elek harsantak fel. A kikötőben a magas állványokon nyugvó, széles bronzedényekben örömtüzek lángoltak fel. Marco Polo hajója befutott. Aki közel és jó helyre jutott, tisztán láthatta a hajót, és hálát adott Istennek, hogy része lehetett e csodás látványban. Eljött a pillanat. Marco Pólót szemtől szemben láthatják. A távoli birodalmak hódítóját, Velence leghatalmasabb férfiúját... Három évtized után honi talajra lép, és 33