Janics Kálmán: A hontalanság évei: a szlovákiai magyar kisebbség a második világháború után 1945-1948
A népbíráskodás
A NÉPBÍRÁSKODÁS Megfélemlítő tanulsága marad a második világháborúnak, hogy az emberiség a 20. század derekáig nem találta meg a biztos védelmet a barbárság módszereinek időnkénti visszatérésével szemben; az erőszak elmélete szükségszerűen megteremti a teret a gyakorlat számára, mely a nemzetek és fajok közötti ellentéteket az ókor eszközeivel oldja meg. Nem is lehet meglepő, hogy a hat évig tartó pusztítás után egyezmények keletkeztek a politikai fejlődés nemzetközi ellenőrzésére, az emberi jogok szabályozására és a bűnösnek nyilvánított háborús tevékenységek megtorlására. Megszületett a nürnbergi katonai törvényszék alapokmánya, és jogszabályokba öntötték az egyes országok megtorló rendszerét. A háború utáni politikai bíráskodás értelme, célja és háttere más és más volt minden országban, aszerint, hogy a támadás a földrajzi véletlen, a politikai számítás, a tömegek hangulata vagy egyéb okok sodorták az egyes országokat a háborúba. Az ítéletet nem mindig a bíró mondta ki, voltak tömeges lincselések, másutt kínos pontossággal előkészített igazságszolgáltató tárgyalások. Csehszlovákiában a második világháború után a népbíróságoknak az volt a feladata, hogy megtorolják a fasizmus ideológiájából következő háborús bűnöket, ezeken túl azonban az állammal szemben tanúsított hűtlenséget is az 1938. év válsága idején, valamint a megszállókkal való későbbi együttműködést. Ennek a népbíráskodásnak az volt a különlegessége, hogy más jogrend és más ideológia alapján mérte az igazságot a cseheknek, a szlovákoknak, a németeknek és a magyaroknak. A német és magyar lakosság már az elnöki határozatok alapján is jogfosztott volt, bírói kíméletet nem várhatott, mégis ez a politikai igazságszolgáltatás olyan fonák eredményekhez vezetett - különös tekintettel a magyar lakosság elleni aránytala279
