Janics Kálmán: A hontalanság évei: a szlovákiai magyar kisebbség a második világháború után 1945-1948

Illyés Gyula: Bevezető, nem is egy könyvhöz

is; abban a szellemi életben, melynek jó rendjéért mi írástudók felelünk. Erre különösképpen mi, a világ bármely részén élö magyar írástudók vagyunk tragikusan hivatottak. Európai mivoltunkban is. Népünket szolgálva, az emberiséget szolgáljuk. Ez a meggyőződésünk. A jogosultság mellé ez ad kötelezettséget, hogy ahányszor csak tehetjük, népünk ügyét a világ elé tárjuk: a világ ügyévé tesszük. Oda hárítva ítéletet s döntést. A gyökérzet föltárása méltán meghökkentő. Közép-Európa számszerűen is, aránylag is legszétdaraboltabb anyanyelvi egysége a magyar. Az alapadatok a következők. Az első világháborút lezáró békeszerződések az utolsó magyar népszámlálás adatai szerint Romániához csatoltak 1 660 000 főt. Csehszlovákiához 896 000 főt, Jugoszláviához 577 000 főt. Több mint hárommillió tehát; megkérdezésük, azaz népszavazás nélkül; azaz diktátummal s nem jogbecsülő békeszerződéssel. Hogy a „természetes népszaporulattal" e magyarok száma mekkora ez rögtön, több oldalról nézve is, kínos probléma. A statisztikai számítás itt azért is megbízhatatlan, mert voltaképpen megvalósíthatatlan. A statisztikai adat rögtön további adatot kíván. Miért nincs arányban a többségi lakosság szaporulatával? Hogy a kimutatásoknál mennyivel több ma a Magyarországon kívül élő magyarok száma - azt az idők teltével mind bajosabb lesz megállapítani. Ahol a nemzeti hovatartozás előnnyel vagy hátránnyal jár, a népszámlálások e rovatai nem tartoznak a tárgyi tudományok körébe. A más rubrikák segítette becslés a négymilliót közelítgeti, az államhivatalnokok számadatai a hárommilliót. De változtat-e ilyen néptömegek ilyenfajta fájdalmán akár százezres számok tüzetes helyesbítése? Mérhető-e - hogy a gondolatsor végét mondjuk - moralitás aritmetikával? Vagy akár az egyéni szenvedés? Az anyanyelvűségük miatt másodrendűen kezelt magyarok helyzete nemcsak őket magu10