Fónod Zoltán (főszerk): A cseh/szlovákiai magyar irodalom lexikona 1918-2004

A szövegben előforduló rövidítések jegyzéke

Magyar irodalom Cseh/Szlovákiában, 1918-2004 rétén, lokális színezetén, szellemes és humoros előadásán alapuló mesék közvetítésében kiváló teljesítményt nyújt a már említett Kovács Magda, Gál Sándor, N. Tóth Anikó, Kozsár Zsuzsanna, Soóky László, B. Kovács István és mások. - Gyermekirodalmunk legizmosabb ága a gyermekköltészet. Alig akad jelentősebb lírikus, aki nem szólna a gyermekolvasóhoz is. A kezdet Dénes György nevéhez fűződik, aki mindmáig talán a legtöbb gyermekverset írta. Hagyományos, a gyermekeknek tetsző formában többnyire a régi és a megújuló falusi környezet, a természet, az emberi élet adja témái zömét. A rangsorolás, a korcsoport szerinti elrendezés, a mennyiségi és minőségi teljesítmény mellőzésével a következő nevekre és műveikre érdemes és hasznos odafigyelni. Keszeli Ferenc, Tóth László, Tóth Elemér, Simkó Tibor, Varga Erzsébet, Ozsvald Árpád, Zs. Nagy Lajos, Batta György, Barak László, Tallósi Béla, Monoszlóy Dezső, Z. Németh István és még sokan mások. Sz. Z. Irodalomkritika (1918-1945): A masarykibeneši köztársaság idején a publikált kritikák mennyisége meglepően nagy volt, mert nemcsak az irod. folyóiratok, hanem a napilapok és pol., társad, hetilapok is közöltek kritikát. Ezek nagyobbik fele azonban minőségileg értéktelen volt, s az objektivitás gyakori hiánya az értékelhető kisebbik rész hitelét is rontotta. Mivel irodalmunk indulásának első éveiben (1918-1925) a nagyarányú kiutasítások és kényszertávozások következtében nemcsak a tapasztalt írók hiányoztak, hanem az igényesebb olvasórétegek is, az irod. élet néhány tekintélyes szervezője (Alapy Gyula, Sziklay Ferenc) nyilvánosan védelmébe vette a dilettantizmust. Kijelentéseiket Vass László olyan „súlyos szavak"-nak nevezte, melyek „magukban hordják a kisebbségi élet tragikus vonásait, és mindenképpen találóak a kisebbségben kezelt nemzetrészek eleve alacsonyabb szellemi életére". Nem meglepő tehát az sem, hogy a dilettantizmus pártolásával nem gyanúsítható Forbáth Imre még a 30-as évek vége felé is talált magyarázó és mentegető szavakat: „Ameddig a szlovenszkói magyar társadalom nélkülözni fogja a nívós művészet szükségelt mennyiségét és a magasabb kultúrszervezeteket, addig a kulturális önsegély jelenségeit nem szabad egyszerűen lenéznünk. Ellenkezőleg, hiszen élénk bizonyítékai vannak annak, hogy a konzumens él és követel, és ha nem akarjátok, hogy a dilettáns adjon neki, hát adjatok ti, kultúrmesterek!" - Az objektív kritika követelményét 1923-ban az iíjú Fábry Zoltán hirdette meg: „Olyan időket élünk, olyan helyzetben vagyunk, hogy létfeltétel, szükség az írott szó, mint eszköz, de ez még nem szentesíti az írott szót irodalommá. A művészi alkotás kiválasztó, értékelő törvénye az esztétika. író tehát csak az, aki az esztétika normáit igazolja, példázza. És a legnagyobb szégyen, az életképtelenség legszomorúbb jele lenne, ha ettől az egyetlen biztos művészi feltételtől félteni kéne magyarságunkat." Sajnos, két-három évvel később Fábry eltért a koncepciójától, további kritikusi gyakorlatában másodlagosnak tekintette az esztétikai követelményt, s csaknem egy évtizedes kommunista-rappista korszakában (19281936) az osztályharc törvényei alá rendelte a kritikai mércét. Az objektív kritika térnyerését leginkább azok a rendkívül kiéleződött ellentétek akadályozták, amelyek az irodalmi életben az emigráns és a hazai írók között alakultak ki. A 20-as évek első két harmadában a beszűkült kisebbségi irod. és sajtóéletben nagy befolyásuk volt az 1918/19-es mo.-i forradalmak emigráns íróinak és újságíróinak, egyrészt tapasztaltságuk, hozzáértésük, másrészt a Horthy-Magyarország iránti gyűlöletük miatt. Az utóbbi tulajdonságért a csszl. állam bőkezűen honorálta őket, az anyaországgal jó kapcsolatokat tartó ellenzéki magyar körök viszont gyűlölettel feleltek a gyűlöletre. Ez az antagonisztikus helyzet úgy hatott a kritikai életre, hogy a lapokban az írókat nem valós irod. értékeik alapján, hanem pol. hovatartozásuk szerint értékelték. A 20-as évek végén, mikor az emigránsok a kisebbségi sérelmek iránti közömbösségük miatt már nagyrészt elvesztették pol. hitelüket, érezhetően erősödött az objektív kritika helyzete, de pl. a kritikairodalom akkor és később sem kvalitásaik alapján, hanem pol.-világnézeti alapállásuk szerint csoportosította a kritikusokat szocialistákra és polgáriakra. - A szoc. kritikusok 261