Szerényi Ferdinánd (szerk.): A csehszlovákiai magyar tanítók almanachja (Bratislava, Učiteľské nakladateľstvo U nás, [1934])

1. A nagy példák - IV. Apácai Cseri János

„Sokan vannak, akik a tudománnyal foglalatoskodván, megöregszenek, de azért nem alkalmatosak arra, hogy egyebeket szóval és írásban tanítsanak. Mert a tanítóban, hogy tisztében hasznosan járhasson el, megkívántatik, hogy tanításához illendő életet éljen és tanítványainak jó és dicséretes példát adjon; hogy elég tudós legyen; hogy jó lelkiismerettel az ismereteket tanítványaival közölje; hogy tanítványait, mint atyjok szeresse; hogy őket világosan, röviden és teljességesen tanítsa; hogy őket Isten előtt való könyörgésében megemlítse; hogy ne legyen ajándékon kapkodó; tanítványainak erkölcsüket és nyelvüket igyekezzék leginkább újítani; magát a különféle elmékhez jól alkalmazza." Korunkban kevés újságot találunk Apácai útmutatásaiban, de egy követelése mégis megkap: kívánja, hogy a tanító tanítványait Isten előtt való könyörgésében megemlítse. Van tanító, aki atyailag, van, aki barátként közeledik tanítványaihoz, van, aki szigorú vallatóként viselkedik, de majdnem mind elhibázzák, mert minden viszonyból hiányzik az, amit minden maradandó alkotás feltételének tekintenek: az örökkévalóság szemszögéből való oktató- és nevelőmunka, az, amit Apácai kifejez avval a követelésével, hogy a tanító megemlékezzék imádságában növendékeiről. Igen, valahogy így gondolom, hogy sikerülhet tanító és növendéke között olyan viszonyt teremteni, amely nem szakad meg az iskolából való távozással. Valahogy így leszen lehetséges, hogy a tanítónak nagy legyen a becsülete a növendékei előtt, valahogy így lesz elkerülhető, hogy méltatlan, igazságtalan legyen a tanító a tanítványával szemben. Imádságában magára vállalja a felelősséget a gyerekért, akit oktat, mert íme rajta múlik, hogy az isteni kegyelmet helyesen fogja felhasználni. Akarjuk-e magunkra vállalni ezt a kötelességet? Ha ezt vállaljuk, akkor könnyű dolga lesz a tanulónak Apácai tanácsainak követésében, hogy olyanokat igyekezzen hallgatni, akikről tudja, hogy őt szeretik. A gyereknek tudnia kell, hogy a tanítója szereti. Tanító és tanuló egymásra találván könnyű lesz a tanításnak a módszere is, melyet Apácai rövid mondatokban vázol ilyképpen: „egy időben csak egy dolgot tanítson és azt is pediglen gyakran úgy, hogy addig békét ne hagyjon neki, míg a tanítványok jól meg nem fogták; csak azokat tanítsa, amik szükségesek, nehogy a nem szükségeseket tanítván, a szükségeseket tanítványai ne tudják; okossággal éljen tanítványaihoz, elméjükből minden unodalmat kivévén; amit egyszer tanított, elkérdje tőlük; őket gyakran egymással a hallott dolgokról disputáitassa; adjon tanítványainak a pihenésre időt, úgy mindazonáltal, hogy miatta el ne vetemedjenek; megintse ennek felette őket arról is, miket kell még életükben tanulniok." Okosságot sürget, mely elveszi az unodalmat. Várja, hogy a tanító felébreszsze a tanulónak csodálkozását a tudománynak szép voltán. A plátói elcsodálkozásnak nagy szerepét tudásunk bővítésében nyíltan hirdeti és lelkünkre köti, hogy használjuk fel tanításunkban. Ma ezt az érdeklődés felkeltésének nevezzük, de valahogy helyesebb kifejezésnek tűnik, ha a csodálkozás felkeltéséről szólunk. 60