Szerényi Ferdinánd (szerk.): A csehszlovákiai magyar tanítók almanachja (Bratislava, Učiteľské nakladateľstvo U nás, [1934])

1. A nagy példák - IV. Apácai Cseri János

gét láthatjuk. Azokon a nyomokon halad, melyek a skolasztika útvesztőjéből egyetemes elveken és egyetemes tudáson alapuló világnézet felé vezetnek. Eredetisége abban nyilvánul meg, hogy a nemzeti nyelvnek használatát a tudományok művelésére is használni akarja és ezzel egészen új útra tér, olyanra, melyet jóval utána járt a németek kultúrbölcselője, Thomasius (1655—1728), aki az életbe akarta kivinni a tudományok hirdetését, mely addig csak az auditóriumokban folyt, és ezzel természetesen a nemzeti nyelvnek használatát is érvényesíteni akarta a tudományos életben. De nemcsak Ramus és Descartes Apácainak a mesterei. Enciklopédiája előszavában nyiltan kivallja, hogy kik azok a könyvszerzők, akiknek különféle dolgokat foglaló írásaiból sokat kiírt. Minden tudományág részére eredeti forrásai vannak és a források felsorolása széleskörű tájékozottságról tesz bizonyságot. Bár maga sem tart számot az eredetiségre, mégsem tekinthető az Enciklopédia egyszerűen idegen tollakkal ékesede) csinálmánynak. Apácai imigyen jellemzi munkáját: „Ha az én csekély munkáimat is olvasod, emlékezzél meg, hogy azok közül vagyok, akik ugyan ingyen sem gondolják, hogy az igazat föltalálták volna, de azt mindazon által keresik és pedig megátalkodottan. Senkinek rabja nem vagyok, senkihez sem ragaszkodom. Sokat tulajdonítok a bölcs férfiak ítéletének, de valamicskét a magaménak is, mert kevesebb az, amit ők feltaláltak, mint az, aminek föltalálását mireánk bízták." És azonnal elhatárolja a maga felfogását az elmúlt korok bölcselőivel szemben: „Talán többre mentek volna a szükséges dolgokban, lia a szükségtelenekben nem fáradoztak volna. Nem elmét élesítő valóság, hanem szójáték az, amivel sok időt töltenek el követőik. Kétséges szókkal élvén, csomót kötünk, amelynek föloldását okosságnak tartjuk. Vájjon reáériink-e az ily hiábavaló csevegésre? Tudunk-e azért már jól élni és halni? Vájjon nem jobb volna teljes igyekezetünkkel azon lennünk, hogy ha megcsalnak is bennünket, a dolgokra nézve ne csalatkozzunk?" — Az A rísz to tel e s z-k oni me n tát o ro k szószaporítása után a reális ismeretek elsőbbségének hirdetője Apácai. „Más időre halasztja a vetélkedő tudóskákkal a pörlekedést, mert nem akar az életből kifogyni, nem akarja, hogy az élet elröpüljön mellette, míg ő késlekedik." Apácainak ideálja, hogy azt a halvány szikrát, melyet Ádámtól bukása után örököltünk és melyet a józan okosság erejének ismerünk, helyesen használjuk. Ádámot az isteni tudomány birtokosának tartja, aki „az Istent oly tökéletesen, oly közelről ismerte, hogy bennünk ez életben e világos ismeretnek csak magvai vannak meg, mert hiszen ő isteni életet élt, magában az Istenben leledzett az Istennek dicsőségére, mert hiszen benne az egyetemes erkölcsi törvény élt, melyből, mint ki nem apadó forrásból erednek az etika, ökonómia és politika örök igazságai." A bennünk megmaradt isteni szikrának csodálatos fénylését látja a Szegedieknek, Molnároknak, Gelejieknek, Csulaiaknak, Gidófalviaknak, a Pázmánoknak, Csanádiaknak, Enyedieknek, Dálnokiaknak alakjában, akik bizonyságai annak is, hogy a magyar nemzet nem barbár, legkevésbbé az szellemében, ami barbárság mutatkozik, az az iskolák elégtelenségéből következik. Reformra szorúlnak az iskolák és a megvalósított reformok biztosítékai lesznek a közoktatás javulásának. Bizonyítékul említi a hírneves pataki iskolát, ahol Keresztúri szellemével és Tolnai segítségével kiszabadultak a régi szerencsétlen szervezet fojtogató rendjéből. „Hirdesse világul és acélvesszővel vésse örök időkre márványba Lórántfi fejedelemasszony királyi lelkét, mely összes törekvését arra irányítja, hogy a legtanultabb és legszorgalmasabb és az iskolák újjászervezésére leghivatottabb professzorokat alkalmazzon és tápláljon. Innét támadtak a Comeniusok, innét a Tolnaiak, innét a Szöllősiek, innét a Baczoniak, innét a Veresegyháziak, kiknek egyesített munkásságát majd megérzi, ha még meg nem érezte Magyarország." 57