Szerényi Ferdinánd (szerk.): A csehszlovákiai magyar tanítók almanachja (Bratislava, Učiteľské nakladateľstvo U nás, [1934])

1. A nagy példák - III. Giordano Bruno

csak belülről vezeti vissza bizonyos időben a nedveket a levelekből és gyümölcsből a galyakba, a gályákból az ágakba, az ágakból a szárba, a szárból a gyökérbe." ,,Isten végtelen a végtelenben, mindenütt jelen van, nincs a dolgok fölött, nincs a dolgokon kívül, lianem a legteljesebben bennük." És Istennek ezen tevékenysége által élettel teljes lesz a mindenség, Bruno szemében egyetlen nagy élőlénnyé, melynek szervei a csillagvilágok és amely a maga egészében nem mozog a térben, mert „nincsen semmi sem rajta kívül, ahová mehetne, hiszen maga minden. Nem keletkezik, mert nincs más lét, amelyet kívánhatna vagy várhatna, hiszen magában foglal minden létet. Nem múlik el, mert nincs más, amivé változhatnék, hiszen maga minden. Nem csökkenhet és nem gyarapodhatik, hiszen végtelen; ehhez semmit se lehet hozzáadni, valamint semmit sem lehet belőle elvenni, mert a végtelennek nincsenek hányadrészei." Ám az univerzumot nemcsak a végtelenség jellemzi, hanem elválaszthatatlan ismertetőjele az egysége is. „Ok, elv s örök egy, melytől függ az élet, A lét, mozgás, a végtelen mindenség, Átfogva mind, mit rejt pokol, föld és ég, A szélességet, hosszt és a mélységet. Mit átölelni nem tud szám, mérték, tett, Felismeri ész, értelem és érzék, Erő, idő, tömeg mérhetétlenségét, Túl mindenen, alant, fönt és közepett." És ez a végtelen és egységes világ szép. Szép az Istennek, szép nekünk embereknek. „Valóban, mi szebb mutatkozhatik az istenség szemeinek a világegyetemnél?" — kérdezi hősünk. Részünkre: „egy a szépség ragyogása mindenben. Egyetlen fény sugárzik ki a fajok sokaságából." A fajok sokasága, a világ részeinek sokfélesége egymagában nem volna szép, de mert ezek a részek kapcsolatban vannak egymással, mert rend van közöttük, még pedig csodálatos rend, ennélfogva az egyetlen nagy élőlénynek, a világnak arculata gyönyörű a mi részünkre a maga összhangjával. Látván a földi tárgyaknak szépségét, gyönyörködvén a testi szépségben annak a biztos tudata ébred bennünk, hogy a természet, mely a testi, földi szépséget elénk varázsolja, olyan érzéket is oltott belénk, amellyel mélységesebb szépségre tudunk következtetni és ennek révén eljutni az isteni szépséghez. A bölcselő, aki ezeknek a gondolatoknak a végére jár, Isten felé fordulva lélekben csupa szerelemmé válik, minden kíntól megszabadul és vágyakozása maga a zavartalan boldogság lesz. Korlátlanul feltárul előtte az egész szemhatár, „többé nem réseken és ablakokon át látja a világot, hanem mindent egységben szemlél s többé nem a különbségek és számok szerint, amelyek a különböző érzékekhez képest, mintegy különböző hasadékokon át, zavarosan láttatják a világot. Látja az egységet, valamennyi dolog létének igazi lényegét, mert abból az egységből, az istenségből ered eme másik egység: a természet, a világegyetem, a világ." Elemi erővel tör fel megismerésének nyomán a vallomás: „Egy az egyetemes létező teste, egy a rend, egy a törvény, egy a kezdet, egy a vég, egy az utolsó." A végtelen életáradat érzésében megéli a nagyszerű pillanatot, mikor az isteni uralomra jut benne az emberben. Isten szemléletébe elmerülten idézheti Oviidiuszt: „Sohase félje, hogy a testet éri enyészet. Nem hal meg soha a lélek; csak előbbi lakását Elhagyván, most újba kél át, de nem szűnik meg élni. Formát vált minden, de semmi se pusztul." 41