Szerényi Ferdinánd (szerk.): A csehszlovákiai magyar tanítók almanachja (Bratislava, Učiteľské nakladateľstvo U nás, [1934])

3. Az iskola és a demokrácia - I. Az iskolai szellem megújhodása

A demokratikus társadalmi rendnek egyik pillére az a meggyőződése, hogy a társadalom szervezettsége csak akkor tartós, ha minden ember azt teszi, amire természeténél fogva képes és úgy teszi, hogy azzal a többieknek javára szolgáljon. A demokratikus rendet és a társadalom egységét biztosítja az, ha mindenki teljesíti a maga kötelességét és nem lépi túl az eléje szabott határokat. Módot kell tehát nyújtani mindenkinek arra, hogy kiki megismerhesse: 1. természetadta képességeit, 2. feladatait és hatásköre határait, 3. a módot, hogy hogyan szolgáljon társadalmi köre többi tagjainak. A nevelés adja meg a módot ennek a hármas feladatnak elvégzésére. A demokrácia szempontjából ez a nevelés igen fontos, mert az egyedek sajátos képességeinek a közösség javára való felhasználását úgy szervezi meg, hogy az ne vezessen osztályelkülönülésre, ne okozza az osztálykülönbségek elmélyülését. A pedagógia a demokráciában a társadalom minden tagja részére biztosítja azt a felkészültséget, melyre szüksége van minden egyesnek, hogy az életküzdelemben a helyét megállja. A demokratikus társadalom pedagógiája annak tulajdonít nagy fontosságot, ami a népeket közös munkára képesíti és sarkalja, közös emberi célok felé vezeti tekintet nélkül az országhatárokra. A demokratikus nevelés az egyes ember képességeit felszabadítja, hogy fokozatossan belenőjjön a társas élet szövevényébe. A nevelés a megismert természetadta képességek kifejlesztését az öntevékenység révén biztosítja. Nem elég, hogy ismereteket gyűjtünk, hogy sok dolgot megértünk, egész sor rejtélyt, titkot megfejtünk, hogy elhisszük az iskolakönyvből olvasott és a tanítótól hallott dolgokat a nyomtatott betű és az okleveles tanító tekintélye alapján, hanem tapasztalatokat kell gyűjtenünk és az eredményeket határozott tevékenység révén hasznosítanunk. Amíg a túltengő irodalmi ismeretekhez hozzácsapunk valami kis földrajzi, történelmi, természettudományos tájékozottságot, addig nem felelhetünk meg a demokratikus társadalom követelményeinek. Az iskolateremnek munkateremmé kell válnia, hogy a tárgyszeretet minél mélyebb gyökeret verhessen a gyerekekben. Tapasztalatok híján nincs a gyermeknek olyan mértékegysége, melynek segítségével meg tudná különböztetni a hasznosat a haszontalantól, sohasem lesznek teremtő gondolatai, kitaposott nyomokon fog haladni, képességeit sem fejlesztheti ki. Gondoljunk Newton teremtő lángelméjére, mely a legközönségesebb és általánosan ismert adatokból ismeretlen új összefüggéseket olvasott ki. De ne feledkezzünk meg arról a névtelen inasgyerekről sem, akit a kezdetleges gőzgép mellé állították, hogy a dugattyú egy-egy mozdulatakor a gőzszelepet kinyissa, és aki feltalálta az automatikus gőizszelepet, mert únta a dolgot és inkább játszani ment volna. A skolasztikus ismeretközlés helyét a tapasztalatgyűjtés öntevékenység révén foglalja el. A halott sztatikus elvét kiszorítja a dinamikus elv. Megszűnik az a törekvés, hogy az éretlen gyerekkel ismételtessük az érett tanítómester szavait. A tanulónak ismereteit saját megfigyeléseivel, mérlegeléseivel, Ötleteivel és gondolataival kell bővítenie, de nemcsak bővíteni, hanem helyesbíteni is. A logikus pontosság és rendszeresség a koronája ennek a fejlődésnek. Mi marad az iskolai oktatás feladatának? Műveltségünknek bonyolultsága és nagy terjedelme miatt kiválogatásra szorúlnak a nélkülözhetetlen és alapvető ismeretek, melyek között fokozatos rendet is kell teremteni a megértés foka szerint. Módját ejti annak, hogy a tanulási kényszert önkéntes munkakedvvé formálja, hogy az érdektelen tevékenységet intenzívvé és az eredményes munkát gyönyörködtetővé tegye, hogy 145