Ethey Gyula: A Zoborvidék multjából (Nyitra : Risnyovszky János Könyvnyomdája, 1936)

A nagyvezekényi csataemlék

85 A kertalapitó leánya Ida, Majlhényi Lászlóhoz ment nőül, aki 1877-ben kútásás közben felfedezte a roskoši kitünö tüzállóagyagot, majd felállították az „Első magyar köagyagcső és chamotte gyárat". A földnek felső rétege téglára, az alatta levő cserépre, a legalsó pedig kóagyagárura volt alkalmas. Feldolgozták emberi és gőzerővel. A gyár teljesítő képessége 1884-ben hetenként 800 darab cső, 16003 tégla, 20900 cserép, 8000 alagcső, 8000 chamolte, 8000 kőlap volt. A vállalat felelt azonban lassan tornyosultak a gondok, bár még szólt a nóta: Köagyagot Roskoš, bögrét Újbánya teremt csak, Maroth kályhává gyúrja az ősi sarat. 1885 ben a gyár szállítási nehézségek és forgótőke hiánya miatt megbukott. Épületeit 1898-ban lebontották és felhasználták az anyagot egyebütt. A föld egy része a csehszlovák földreform folytán kisgazdák kezébe került. Most épület nincsen, a gyümölcsös pusztul, karcsú ürgék néma birodalma lett a kertészek tanyája, A nagyvezekényi csataemlék. Röviden végigfutottunk vidékünknek könny és véráztatta vonalán; annyi folyt ebből a letűnt évszázadok alatt, hogy igazán csoda, ha megszáradt ez a föld. Álljunk meg bucsuzóul a nagyvezekényi csataemlék alatt, hol hadijelvények tetején az 1896-ban bronzbaöntölt harcioroszlán néz körül mélabúsan a tájon. 1652. augusztus havában nagyobb török sereg pusztított a Nyílra és Zsitva völgyén, felgyújtva a falvakat, rabszíjra fűzve a lakosságot. Forgách Adám gróf dunáninneni főkapitány — bár háromszoros túlerővel kellett mérkőzni, kivonult a pogánnyal való küzdelemre. A török Taszáron hallotta meg, hogy Forgách csapatai már Nagyvezekénynél állanak; a foglyokat és zsákmányt őrizet