A visszatért Felvidék adattára (Budapest, Rákóczi, 1939)

Vass László: A felvidéki magyar irodalom

írta műveket nyomtatta ki magyar nyelvre és mindjárt ő maga is árusította. A szomjas nyugtalanság nem hagyott elég időt neki arra, hogy tökéletes formák művészi nyelvén szóljon a hívekhez. Kétségeket kellett megoldania és kételyeket szétoszlatni, az ingadozókat megerősíteni, jobbágyokat védelmezni az idegen hordák, portyázó katonák és kegyetlenkedő főurak ellen. A Mohács utáni magyar írók és prédikátorok számára ez volt a magyar sors, ez zengett fel az ószövetségi zsoltárokban, komoran, nyersen, de tragikus panaszokkal. A Szkárosi Horváth Andrások, Vég-Kecskeméti Mihályok és Bornemiszák monotón rímei és zord ritmusai a magyar lét-nemlét kérdéseit zsoltározták szakadatlanul. Az írók akkoriban az igehirdető prédikátorok tógájában járták be a változó határokkal felhasogatott országot. Akaratlanul is — a vallási szótosztódásban — a magyar szellem örökkévaló egységét hirdették szenvedélyes hitvitákban, átkozódó prédikációkban és erkölcsnevelő mesékben. E felbecsülhetetlen funkción kívül a Mohács utáni évtizedek nem is hoztak létre nagyobbszabású müveket. Kissé hasonlatos volt ehhez a korszakhaz a miénk is. Az irodalomtörténetnek ilyen vaskorába került az északi magyarság, húsz évvel ezelőtt, emlékezetes kisebbségi életformája kezdetén. Mint négyszáz éve' a vallási megosztódás -veszélye, most a világnézeti megosztódás forradalmi mérge tizedelte az idegen uralom alá került nemzetet. Kisebbségi küzdelmeinknek mekkora energiája őrlődött fel csak a nemzettesten belül is a világnézeti szélsőségek letompítására! Látni fogjuk fejtegetéseink későbbi során, mennyi fiaskó, kudarc érte a jószándékú vállalkozásokat és rövid szünet után megint az újrakezdés hősies lendületeivel adott magáról életjelt a kisebbségi magyarság. Szellemi élete nem annyira a müvekben, érett alkotásokban, mint inkább az irodalom határterületein nyilvánult meg. Tanulmányunkban ezért a szigorúan vett irodalomtörténet helyett — amelyre különben sem érett még az idő — túl közel vagyunk a lezárt húsz esztendő kapujához, sok a be nem hegedt seb, valamint a politikum szálai még ma is erősen közbejátszanak a tárgyilagos megméretésébe — inkább áttekintjük a szellem öneszmélkedési folyamatát az írói alkotás és az irodalmi mozgalmak keretein belül. Ami kis történeti részt adunk, az inkább menetrendszerű tájékoztató kíván lenni a folyamat szerteágazá sához. Feladatunk tehát a vázlatos menetrend után megvizsgálni, lemérni a volt csehszlovákiai magyar irodalom kialakításáért folytatott húsz éves erőfeszítéseket, azt a végnélkülinek tetsző küzdelmet, amely tulajdonképpen egyet jelentett a kisebbségi sorsba került magyar nemzettest létharcával. Foglalkozunk az ifjúság különleges szerepével ebben az irodalmi küzdelemben, majd áttekintjük azokat az erőteljesebb hatásokat, szellemi áramlatokat, amelyeknek sodra megérintette, gyakran termékenyítően is hatott az irodalmon át kifejezett magyar lelkiségre. Múltja, gyökerei, hagyományai nincsenek a csehszlovákiai magyar irodalomnak. Ilyent nem ismertünk régebben, még „felvidéki irodalom" néven sem. Erdélyben a kisebbségi sors csak egy fájdalmas fejezete az önálló fejlődésnek, míg Magyarország elcsatolt északi területei sivár parlagot jelentettek a kisebbségi írók és művészek számára. A fejbekólintott ember eszmélni akkor kezd, midőn először artikulátlan hangokat ad, aztán dadog és első épkézláb mondatai keserves panaszokban törnek ki, hogy újra dacosan csakazértis kiáltással izmait mutogassa és megújult életerejével büszkélkedhessék a testvérek és az idegenek felé. Hagyományok, tapasztalatok és útmutatás nélkül került át az északi magyarság 1918-ban egy friss népi erőkkel feltörő idegen állam keretei közé. Városai nem voltak fejlett gócai a magyar művelődésnek, vidék volt Szlovákia, tipikusan vidék, a központól 60—100 kilométerre kezdődő peremterület. Szlovákia sohase volt önálló állam vagy területi egység, magyarsága pedig élete szálaival inkább a fővároshoz tartozott, attól függött, annak kultúrájával táplálkozott. Trianonnal ez a szoros viszony szétszakadt, Budapesttől alig hatvan kilométerre lezárultak az állampolitikai sorompók majd egymillió magyar előtt, amely Pozsonytól Técsőig élt egymással földrajzilag és néprajzilag öszsze nem függő széles sávon. A sorompó kezdetben szigorú zárlatot jelentett a magyarországi könyvek, folyóiratok és napilapok számára. Az odaátrekedt magyarok az első években könyvtáraikat élték fel. Ami új magyar könyv kezdetben bejöhetett Csehszlovákia területére, az mind „bécsi magyar" termék volt, emigrációs szellemű irodalom. Két útvonalon: az ódon illatú könyvtárak felől és az emigrációs központból indult meg az írók versenye az árván maradt magyar olvasóközönségért. Míg az előbbinek (Pozsony, Komárom és Kassa irodalmi társaságai) mégis voltak némi kapcsolatai a kisebbségi sorsba kerü't nemzetnek főképpen urbánus részével, addig az emigráció kizárólag „árupiacot" keresett könyveinek és kísérleti telepei csődbejutott irodalmi és politikai elveinek Szlovenszkó magyarjai között. A kaszinók kezdik ... Szimbolikus jelentősége van annak, hogy az elszakadás utáni élet első irodalmi megmozdulásai a pozsonyi Toldy Körből indulnak meg. A kör, amely 1874-ben alakult meg, a magyar irodalomtörténetírás atyjától, Toldy Ferenctől kapta nevét. Amit a nagy névadó oly ritka kevesek között, még 1872-ben mondott beszédében megjósolt, íme bekövetkezett: a magyar néptest tekintélyes része elvált a magyar államiságtól és teljesen idegen államkeretben kellett harcolnia tisztán saját léte fenntartásáért: „Perceink drágák s minden igyekvésünk, mely csupán személyes szellemi ösztöneinkre s jó kedvünkre hallgat és nem lesz képes elfordítani tőlünk azon gyászidőt, melyben államunk széthullva, nemzetünk már csak mint nép fogná, idegen kegyelemből, tengetni — ki tudja meddig? — életét." (Toldy Ferenc: Elnöki megnyitó beszéd a Kisfaludy Társaság XXIII. közgyűlésén. 1872. február 11-én. Irodalmi beszédei 2. kötet, 423 oldal.) Toldy Ferenc bajlátó szavaival már a decentralizáció feladataira is célzott, amelyek alig félévszázad múlva megriadt, készületlen magyarokat találtak köröskörül az ország peremvidékein. Felhangzik a jelszó Pozsonytól Beregszászig a kaszinókból, vidéki irodalmi társaságokból: írni kell! Irodalmat csinálni! 1922-ben a pozsonyi fiatalság egy része bekapcsolódik a Toldy Kör működésébe és ennek a fiatalságnak (Magyar Ifjak Pozsonyi Szövetsége) kezdeményezésére indult meg ugyanabban az évben a szlovákiai magyar irodalom első évkönyve, az Üj Auróra, amelyet dr. Dobai János és Somoskeőy István szerkesztettek. A szerkesztő így határozta meg irodalmi programját: „Kegyeletes szeretettel akarjuk ápolni a mult hagyományait és fejleszteni akarjuk a reánk dicsőséggel hagyományozott javakat, nemzeti kultúránk gyöngyszemeit: nyelvünket, irodalmunkat, művészetünket, tudományos életünket. A villámtól sújtott magyar kultúra díszes épületét akarjuk csekély erőnkkel tovább építeni és díszíteni, hogy méltók lehessünk a nagy elődökhöz". Öt éven át dr. Dobai János gimnáziumi tanár szerkesztésében jelent meg a tagok támogatásával az „Üj Auróra", később dr. Jankovics Marcell és Tamás Lajos, majd dr. Reinel János szer— 170 —