A visszatért Felvidék adattára (Budapest, Rákóczi, 1939)

Szombathy Viktor: Komárom

tek védeni a török ellen, vagy Budát a francia ellen: kaszárnya falai lettek, a közös hadsereg kaszárnyái. A pozsonyi kapu omladozni kezdett, itt-ott omladoztak a várfalak is, a legutóbbi tizenöt évben pedig a düledezőbb s használhatatlanabb erödcsoportok kazamatáiba beköltözött a csallóközi szegény ember s „fecskefészkeket" épített a falak mellé. A városnak addig volt hatalmas jelentősége, amíg a viziút elsőrendű fontosságú volt. A Vág tutajosai Komárom és Guta között állapodtak meg, húsz kilométernyi hosszúságban ringtak itt a tutajok a békeidőkben. A vasútforgalom gócpontja azonban a közeli Győrre esvén, Komárom fejlődése visszazsugorodott, régi fényét újralobbantani nem tudta. Amikor minden város fejlődni, ragyogni, építkezni kezdett: a millenáris esztendőkben, Komárom irama megállott, a város kiesett a forgalomból s a katonai kincstár minden erejével ráfeküdt a városra. Szabályszerűen nagy garnizon lett, a polgárok s a katonák elkülönödtek egymástól, akár csak a Rákóczit követő esztendőkben. Komáromot azokban az időkben Klapka és Jókai jelentette. Komárom története Jókai nélkül csonka lenne, pedig a Mesemondó csak gyermekéveit s fiatal esztendőit töltötte huzamosan Komáromban. Jókai meséiben s regényeiben szeretett visszaszállni a Duna partjára, valójában egyre ritkábban kereste fel a várost. Meleglekintetű, kékszemű, magas férfi. Senki sem tudott e városról, dunai füzeseiről, öröméről, bújáról, titkairól, lelkéről szebben mesélni, mint ez a nagy álmodozó. A mai Erzsébet-szigeten írta első regényét, a Hétköznapok-at, itt látogatta meg őt a pápai osztálytárs, Petőfi Sándor, — és itt bukott meg sokkal később, egy képviselőválasztáson. Komárom imádta Jókait, a regényírót, de nem kedvelte Jókait a politikust. A mesék ligetébe, lepkeszárnyakon, andalító muzsikaszóra vele röpült, de a mindennapi élet harcaiban kitaposott földön maradt s helyi polgárra bízta parlamenti sorsát. A költő megharagudott s mély sebbel a szívében fordult el a városától. Mégis: ritka írót határozott meg így szülővárosa, mint éppen Jókait. Nyolcvanéves korában is, a költőnek gyermeki öntudatlanságával, még mindig Komáromot írta, a gyermekkori álomvárost, a nagyot, a hatalmast, a széles utcájút, a várost, amelynek házaiban fölényes elméjű nagyurak s okos szép úrikisasszonyok laknak. Pedig ez a város akkor is szűk utcáiról, kispolgárairól s szelíd szekeresgazdáiról volt nevezetes: még ma sincsen egyetlen egyenes utcája s egyetlen széles belvárosi tere sem a városnak. És Klapka városa is Komárom, a nemzeti ellenállás büszke és sikeres harcosáé. Klapkának köszönhetjük, hogy a nemzet egy illúzióval, a komáromi győzhetetlenség illúziójával s egy hittel, a kitartásnak s megmaradásának hitével gazdagodott. Ez a hit éltette a várost a kisebbségi sorsban is. Klapka szobra úgy állott, a városháza előtt, az utóbbi húsz esztendőben, mint örök figyelmeztető jel. Időközben megteremtődött a Jókai szobra is. Pósa Lajos nemesradnóti mellszobrán kívül az egyetlen „kisebbségi szoboralkotás". Raross Gábor minisztersége idejében megépültek a hidak s később a vasutak is. Récs, Rudapest, Győr és Veszprém, Pozsony s Érsekújvár felé egyhamar el lehetett érni vonaton. Jó utak épültek s fontos hajóállomás lett Komárom. Utaknak s forgalomnak középpontjában volt, a Vágót s a Dunát öt híd ívelte át határában, a Dunántúl közelfekvő járásainak népe Komáromba özönlött. Éppen, amikor a város letargiájából felébredt, amikor összekötötték messzi városokkal s Rudapest egyik jóforgalmú külvárosának indult, lépett közbe a háború s elsöpörte a reménységeket. Még idejében, 1913-ban felépítették a Jókai Egyesület díszes kultúrházát, múzeumot, könyvtárt, képtárat szereztek beléje, hogy azután e Kultúrpalota legyen húsz kisebbségi éven keresztül a szlovenszkói magyarság egyetlen, saját birtokban lévő kultúrháza s idegen hatástól érintetlen múzeuma. 1919-ben egy kétségbesett kísérlettel dunántúli, főképen győri munkások, fel akarták szabadítani a várost. Nem lehetett: a kísérlet vérbefult, csehszlovák légionisták fogták közre a magyar munkásokat s mészárolták le. A csehszlovák köztársaságnak szüksége volt a termékeny Csallóközre s Komárom kikötőjére. Komárom kettészakadt, lett „Magyar-Komárom" és „Cseh-Komárom". A jelentőségében csekélyebb, lakosainak számában kisebb magyarországi városfél lassankint önálló virágzásnak indult, különösen a Klebelsberg-esztendőkben; az ősi, Rév-Komárom is a kezdeti elalélás hónapjai után újra magára talált s felragadta azt a zászlót, amelyet még a Klapka idejében dugott el a várfalai között a magyar. A komáromi Nagy-Dunahíd jelkép lett, — fájdalmas jelkép: a kettészakítottságnak s mégis örök együvétartozásnak jelképe. A hidat csak útlevéllel lehetett átlépni, olykor még azzal sem. A híd forgalma hirtelen megapadt, két feljáratánál vámházakat építettek. Nyugalmasabb időkben a magyarországi városfélre mentek bort inni, vacsorázni s magyar híreket hallani a csehszlovák félen lakók, rokonságok, ismeretségek tartották ébren a régi érzést. Magyar a magyarhoz fináncon s kellemetlen őrökön át jutott, s aki tavaly oldalvást rápillantott a szigetre, — ahol egykor Jókai sétált s Reöthy Zsolt fogadta nyári vendégeit, — az lát323 —