A visszatért Felvidék adattára (Budapest, Rákóczi, 1939)

Kemény Gábor: Kárpátalja

akiknek távozásával szerinte pótolhatatlan veszteség éri Kárpátalja népét. Sallangjaitól megtisztítva, az a félszázad, amit a XIV. század első felében a Koriatovicsok kárpátaljai tartózkodásának tudhatunk be, a népi történet, sőt a magyar-lengyel történelmi kapcsolatok szempontjából is jelentős. Fencik eposzának hősei, Konstantin és Tódor hercegek három nép sorsát fogják össze. Konstantin, a „novgorodi herceg", származásra litván vér, nem hajlandó katolizálni a Kázmér által felajánlott lengyel trónért és testőrségével a Tisza mentén keres új hazát. Koriatovics Tódor Beregszászba jön sógorasszonyához, itt 1360-ban megalapítja a Hodinka által cáfolt munkács-csernekhegvi bazilita kolostort és a nép védelmezője lesz, amit századok múltán a költő azzal hálál meg, hogy kijelenti: az együttélés során bekapcsolódott a magyar közlelrégi szabadságát". Ez a Koriatovics-hagyomány nemcsak a költészetben hallat magáról. A magyar-orosz nép legendáiban sűrűn előfordul a messze földről érkező ruszin herceg neve, aki új Harun al Rasid módjára álruhában jár a nép között, meghallgatja panaszait és névtelenül segíti nehéz küzdelmeiben. A herceg alakja természetesen nem választható el a magyar vonatkozásoktól sem. A litván főúr, mint Grendzsa eposzának hucul fejedelmei, úgy él, öltözködik és gondolkodik, mint a korabeli magyar főurak nagyrésze és az idők folyamán a mátyási legendaköi vándormeséit és szólás-mondásait is magára veszi. Ezek a költészetben feltörő első történeti csírák tagadhatatlanul amellett szólnak, hogy a kárpátalji nép az együttélés során bekapcsolódott a magyar közlelkiségbe és annak népi formáit elsajátította. Valójában, ugyanakkor, midőn a költészet tanúsága szerint a Koriatovicsok megjelennek a ruszinok körében, a nép még semmilyen történelmi vagy sajátos népi tudattal nem rendelkezik. Azok a geopolitikai körülmények, melyek az első telepesektől napjainkig kihatottak a terület életviszonyaira, meghagyták nyomukat a nép gazdasági és szellemi fejlődésében. A hosszanti irányban húzódó, délre törekvő kis hegyi folyók völgyeiben, egymástól szinte teljes elzártságban létesülnek a ruszin telepek és nyelvszigetek. A déli, alföldszéli területet a XVI. században már egységes magyar tömb lakja, a ruszin települések között a nehezen járható hegyvidéken alig van összeköttetés és a nyugati szórványokon a XVIII. század első felétől eredményes szlovákosítás folyik. A magyar-orosz nép egyes csoportjai, mint a huculok, lemákok, bojkák és dolisnvánok alig ismerik egymást. Szőtteseikben, öltözékükben, sőt templomaik stílusában is felismerhető táji különbségek vannak, melyek a későbbi politikai küzdelmek során szerepet játszanak. Mindehhez hozzájárul az a gazdaságtörténeti körülmény is. hogy bár az uralkodók szívesen fogadták a telepeseket, azok az első időben elnyert települési kiváltságaikat a XVIII. század végéig bezárólag sorra elvesztették. A telepítések szervezői, a kenézek kiváló és becsületes üzletemberek voltak. Számukra a Kárpátok túlsó oldaláról áthozott nép letelepítése biztos és tisztességes üzletet jelentet, a királyok rendeleteivel dolgoztak és a telepesek számára területi kiváltságokat szereztek. A munkácsi levéltár legrégibb oklevele szerint Anjou Erzsébet 1376-ban örömének adott kifejezést a telepítések sikere fölött. Ugyanez az oklevél említi az új telepeseknek járó kiváltságokat, melyeket azok, mint a nemesi és úrbéri telkek tulajdonosai valóban élveztek. A fontosabb telephelyek, mint Ungvár, Munkács, Beregszász, Huszt és Nagyszőllős, földrajzi fekvésük következtében hirtelen fejlődtek várakká. Népességükben már a XV. századtól kezdve jelentőssámú ruszin bevándorló volt, akiket az okiratok telepes, jobbágy vagy jövevény (indigena) elnevezésekkel különböztettek meg. A jobbágyok és telepesek telkei, kereskedelmi települései az említett várak tövében alakultak ki. majd innen észak-északkeleti irányban kisugároztak. Ez a körülmény indokolja, hogy a váraktól függő ruszin telepes községek csakhamar a nemesi, úrbéri, majd a városi uradalmak jogkörébe kerülnek s a nép gazdasági függetlenségének és kiváltságainak elvesztésével visszahull a jobbágysorba. Az egykorú telekkönyvvek (urbáriumok) adó és bérleti feljegyzéseiből kitűnik, hogy munkaszolgálatuk természete szerint robotköteles, gyalogszeres, várhozszolgáló, kézműves és marhás-jobbágvok voltak, akiknek sorsa alig különbözött a Dózsa-forradalom után guzsbakötött anyaországi jobbágyságétól. 1514 után — mint ismeretes — helyhezkötötték a jobbágyságot. A ruszin dolgozó is elvesztette mozgási szabadságát és talán ez a következménye annak, hogy a XVI. század végétől elemi erővel törnek fel a magyarorosz nyelvterületen a vándormozgalmak. A XVII. század derekáról, 1649-ből fennmaradt munkácsi városi urbárium szerint már a városok területén is nagy számmal vannak puszta és lakatlan házak, melyeknek lakói, illetve jobbágyai háborúk, éhínségek, vagy a teljesíthetetlen adóterhek miatt hagyták el tartózkodási helyeiket. A század második felében az uradalmakat az elnéptelenedés veszélye fenyegeti. Beregszászban ekkor minden második házhely üresen áll és bujdosó jobbágyok járják szerte az országot. A további szétszivárgás megakadálozására az 1682-ben készült telekkönyv bejelenti, hogy ezentúl az urbáriumokba fel kell tüntetni a jobbágycsaládok minden férfi tagjának nevét, hogy ily módon a települetlen jobbágyok kiléte megállapítást nyerjen. Ugyanez a jegyzék felhívja a nemesi és úrbéri telkek tulajdonosainak figyelmét arra, hogy a külföldről beköltözött telepesek az első hat évben csak tizenkét robotnapra kötelesek és ez idő alatt semmiféle adó nem terheli őket. Ezt a föl— 302 — 20*