A visszatért Felvidék adattára (Budapest, Rákóczi, 1939)

Borsody István: A magyar-szlovák kérdés

gettók az északi határ fölött. Zavarta a tisztánlátást az is ,hogy egyszerű általánosítással elfogadták, hogy ami szlovák oldalon csehellenes, az egyúttal magyarbarát. A háborúelőtti viszonyok mértéke szerint hozták ezeket az ítéleteket és figyelmen kívül hagyták, hogy a csehekben való csalódás még nem nyitja meg az utat a magyarok felé. A szlovák-magyar ellentét elsimulását nem lehetett az időre bízni. A szlovákok iránti magyar rokonszenv, mely gyakran csak abban jelentkezett, hogy a revízió céljai közé sorolta FelsőMagyarország visszacsatolását, a szentistváni gondolat vonzerejét nem erősíthette. Szent István birodalma, bármennyire természetes egységet alkot, csak propagandától nem támadhat föl. A Kárpátok medencéjében államalapításra hivatott magyarság minden erejére és tehetségére lesz szükség, hogy az ősi haza összes népei újra egyesüljenek. Ennek érdekében Magyarországnak első feladata, hogy a legnagyobb áldozatok árán rendezze Európa mögött helyenként évszázaddal elmaradt szociális problémáit, a lehető legtökéletesebb állam- és életformát honosítson meg a modern szociális, gazdasági és kultúrális igényeknek megfelelően, másfelől a dunamedencei nemzetiségi viszonyokhoz mérten a másnyelvüekkel szemben a legnagyobbfokú megértést és méltányosságot tanúsítsa. Igaz, a magyar megértés is hiábavaló lehet, ha a másik oldalon nem járulnak hozzá a kölcsönös jóviszony megteremtéséhez. De csak a kezdeményezés számtalan nehézségének leküzdésével érhetjük el Szent István birodalmának feltámadását. Az utolsó húsz év alatt kétféle viszony alakult ki x magyarság és a szlovákság között. A csonkaország és a Csehszlovákiához csatolt Felvidék kétféle helyzetben élő magyarjai kétféleképen látták a szlovákokat is. Az Anyaországban többé-kevésbbé megmaradt a szentimentális szemlélet, amely nem veszi észre a szlovák kérdés politikai oldalát. A Felvidék elvesztése fölötti keserűség gyakran igen távoli tájakra vezeti a felvidéki föld szerelmesét, szívesen hímezi ki „tót atyafiakkal" a Felvidék szépséges tájait, nem szívesen vesz tudomást a magyaroknak kedvezőtlen változásokról és a felszabadulás vágyában élő föld némán szenvedő magyar tájjá alakul át, amelynek még nemzetiségi viszonyait sem szabad nagyon feszegetni, nehogy megzavarja e föld magyar jellegéről alkotott fogalmakat, így alakult ki a magyarországi közvéleményben 'a trianoni helyzet húszéves negációja nyomán az a vélemény. hogy a szlovákok hazatérésének útjában csak a csehek és a köztársaság hatalma áll: és ezért okozott oly nagy kiábrándulást — de azért volt oly tanulságos is —, amikor 1938 őszén Zsolnán a szlovákság képviselői a cseh-szlovák köztársaság mellett foglaltak állást és amikor néhány héttel később — bármilyen okból — Komáromban meghiúsultak a szlovákmagyar tárgyalások. Ezek az események adták az első erős lökést ahhor, hogy a magyarországi közvélemény felfedezze a szlovák kérdés bonyolultabb részleteit és ekkor kezdenek foszladozni a szlovákok köré font húszéves illúziók is, ekkor derül ki az anyaországi köztudat előtt, hogy miként oszlanak meg a Felvidék nemzetiségi viszonyai, ekkor bontakozik ki a szlovák kérdés reálisabb szemlélete. Az eddig túl könynven előlegezett bizalom és gyakran a frázis határán mozgó testvéri érzelmek jótékony revízión estek át. Ez csak a szlovák-magyar viszony jövő alakulásának válhat javára, mégha olyan száznyolcvanfokos kedélyváltozásokhoz is vezetett, hogy egyesek most már a távolmaradást tartották jobbnak, mint a szlovákok hazatérését. A húszéves csehszlovákiai múlttal rendelkező magyarok nem estek át ilyen meglepetéseken: ők lépésről-lépésre figyelhették a szlovákságot a nemzetté fejlődés útján. Látták a szakadékokat és látták az elszakíthatatlan kapcsokat is. A szlovák együttélés tapasztalatai a köztársaságban nem is szóltak amellett, hogy törölni kell minden határt a két nemzet között. Érezni kellett a húsz év hatásait, ismerni kellett a nemzeti igényességre, vágyakra, ambíciókra szerttevő tömegeket és legkevésbbé látszott hasznosnak éppen a magyar-szlovák béke érdekében, hogy akkor kerüljön a szlovákság szorosabb viszonyba a magyarsággal, amikor a cseh nyomás eltűntével zabolátlan és szertelen erővel tört ki a szabadság türelmetlen indulata a szlovákság egyes rétegeiből. A magyar kisebbségi politika irányvonala is fokozatosan tért le az eredeti „őslakos" koncepcióról, amelynek egyéb emberi, táji, szellemi és történelmi szempontokon túl politikai célja mégis csak az volt, hogy a nemzetiségi választóvonalat az őslakos szlovákok és magyarok között elsimítsa. Nem éppen szlovákellenes célzattal, mint inkább csehellenes megfontolásból, mert a csehszlovákiai magyar politikának egyetlen rezonja a köztársaság mindenáron való gvöngítése lehetett. Ennek a politikának klasszikus alakja maga Sziillő Géza volt, akinek méltányos felfogása a nemzetiségi kérdésről már a háború előtt köztudomású volt. Hiszen pártjához, a néppárthoz orientálódott fiatalabb korában a mozgékony nacionalista Hlinka András is. Az „őslakos" kisebbségi politikának azonban az utóbbi években háttérbe kellett szorulnia. A szudétanémetek népi alapon megindították a rohamot a köztársaság ellen, ehhez a vonalhoz kellett csatlakozni a Jaross Andor és Esterházy János megfiatalított vezetése alatt egyesített magyar párlok— 295 — 20*