A visszatért Felvidék adattára (Budapest, Rákóczi, 1939)

Szvatkó Pál: A csehszlovák köztársaság tündöklése és nyomorúsága

rozásnak megérését, de az osztrák hatóságok szerencsétlen szigora, a rekvirálások és a kis népre gyakorolt nyomás szintén a Maffia malmára hajtották a vizet. 1917-től kezdve már nyilvánosan is meg-meg mutatkozott a csehek új magatartása és a politikusok annyira megszervezték a népet, hogy az utcára is fel mert vonulni követeléseivel. Mint mindig és mindenütt, Csehországban is az intellektüellek készítették elő a kiállást. A cseh írók 1917 májusi manifesztumukban először adtak programszerű nyilatkozatot és először pendítették meg, hogy a cseh népnek függetlenségi vágyai vannak. Utánuk 1917 május 30-án a cseh képviselők a bécsi Reichstagban deklarációt olvastak föl, amelyben a Habsburg-monarchia szövetséges állammá való átalakítását követelték és a csehek teljes egyenrangúságát. A július 2-i császári amnesztia vérszemet adott a cseheknek, akik visszakapták az amnesztia révén legjobb politikusaikat. 1918 január 6-án a bécsi cseh képviselők újabb ünnepélyes deklarációban (az úgynevezett „vízkereszti deklarációban") követelték a cseh nemzet szuverén állami jogait ,,a történelmi országok határai közt és a nemzet szlovák ágának bevonásával". Ugyanakkor követelni kezdték a csehszlovák nemzet önrendelkezési jogát is és nyíltan leszögezték, hogy a cseh és a szlovák nemzet egy és osztatlan. Három hónappal később, április 13-án, óriási prágai népgyűlés szállt síkra a követelések mellett s a gyülekezet újabb programmot fogadott el, amelyet az ország minden részéről érkezett delegátusok aláírtak. Júliusban az amnesztiát kapott Kramár vezetésével megalakult a „Nemzeti Bizottság" (kisebb Nemzeti Tanács) is, amely rendszeresen előkészítette a függetlenséget. 1918 szeptember vége óta a bajba került bécsi kormány igyekezett megnyerni a cseheket és teljesíteni kívánságaikat, de már késő volt. Október 24-én Károly király beleegyezésével Kramár egy cseh bizottság élén Genfbe utazott, hogy tárgyaljon Benesékkel, de az események most már túl gyorsan követték egymást, a monarchia elbukott és október 28-án a prágai nép kikiáltotta a csehszlovák állam függetlenségét. Ivramárék és Benesék távollétében Švehla és Rasin megalakították a független csehszlovák kormányt és átvették a hatalmat. A legyöngült Ausztria mindezt tétlenül nézte és Magyarország is kénytelen volt belső bajai miatt tétlenül tűrni a cseh karhatalmi szervezetek, a szokolok beszivárgását Felsömagyarországba, ahová egy Turócszentmártonban október 30-án gyűlésező jelentéktelen szlovák csoport behívta őket. A szlovákok szerepe a csehszlovák köztársaság kialakulásában egyébként rendkívül problematikus és bizonytalan. Masaryk a világháború előtt minden nyáron Szlovákiában tartózkodott, tanulmányozta a helyzetet és igyekezett megnyerni a szlovák nép értelmiségét ideáljainak. A szlovák „nemzeti ébresztők" nagy csoportja a háború előtt még kevésbé gondolt a Magyarországtól való elszakadásra, mint a csehek az önálló állam megszervezésére. A katolikus szlovákok és a turócszentmártoni írók romantikus nosztalgiával néztek Oroszország felé és konzervativizmusukban idegenkedtek az új prágai szellemtől, amelynek képviselői a munkáspártok és a néppártok voltak, de legfőképen Masaryk és a realisták. A prágai professzor közreműködésével azonban mégis alakult egy kis szlovák csoport, amely többnyire Nyugateurópát járt szlovákokból állt és magáévá tette Masaryk tanait. Ez a csoport a Hlas című és egy ideig Srobár szerkesztésében megjelenő folyóirat köré gyülekezett és ugyanúgy kacérkodott a szlovák nemzeti és népi eszmékkel összeegyeztetett modern nyugateurópai politikai irányzatokkal, mint Masarykék. Ez a szlovák csoport kezdettől fogva a cseh és a szlovák egységet hirdette és nacionalista érvek hatása alatt a két nyugati szláv törzs összeolvadását kívánta. Alig harminc-negyven intellektüell csoportosult a Hlas köré de befolyásuk napról-napra nőtt, mert jóformán az egész szlovák értelmiséget képvi selték. A háború elején passzívan viselkedtek s a magyar hatóságok nem mutattak velük szemben oly gyöngeséget, mint az osztrákok Kramárékkal. A nyilvánosság elé ez a csoport csak 1918 május elsején lépett, amikor Srobár kezdeményezésére a szlovák szociáldemokrata munkások kihirdették, hogy a csehszlovák nemzet szlovákságának tekintik magukat és követelik a Prágával való egyesülést. Ugyanebben az időben az Amerikában időző Masaryk Pittsburgban 1918 május 30-án megegyezett a hatszázezer amerikai szlovák képviselőivel abban, hogy a szlovákok csatlakoznak az alakítandó csehszlovák államhoz, de teljesen autonómiát kapnak a föderatív jellegű köztársaságban. De néhány jelentéktelen incidenstől eltekintve az otthoni szlovákok őszig nem mozgolódtak és tömegeiket alapjában véve váratlanul érte az október 30-i turócszentmártoni deklaráció híre, amelyben a puccsszerűen összegyűlt hlasisták önhatalmúan kimondották a csehekkel való egyesülést és behívták a cseh karhatalmi osztagokat. A szétzüllött helyzetben azonban lehetetlen volt ellentállni, annál kevésbé, mert ebben az időben ezen a vidéken az évtizedes munkával pompásan kiépített cseh nemzetvédelmi szerv, a Szokol-egyesület jelentette az egyetlen iskolázott karhatalmat. A Maffia a háború alatt titokban előkészítette a Szokol-egvesületet a hatalom átvételére s ez az intakt erő 1918 zavaros őszén tényleg nyugodtan átvehette az uralmat mindenütt, ahol csak akarta. Az az eredmény, amit a háború alatti csehszlovák emigránsok a külföldön elértek s az az intenzív belső agitáció, amivel a Maffia és a cseh politikusok a monarchiában előkészítették a cseh népet a függetlenségre és az önálló államhatalom átvételére, — 24 —