A visszatért Felvidék adattára (Budapest, Rákóczi, 1939)

Csatár István, Mécs Alajos, Zathureczky Gyula: Felszabadul a magyar felvidék

virágot. A haťárhídňál lassan ťeketélni kezdett a tömeg. Aztán megszólaltak a trombiták és a kürtök és a csapatok megindultak a batár felé. Porzott a föld a huszárlovak patkója alatt, nesztelnül suhantak a kerékpárosok, aztán felzúgtak a harckocsik motorjai. A hídon csendőrök álltak sorfalat. Csákány villant ineg a napsugárban és darabokra törve esett le a cseh vascimer, aztán megingott a határoszlop és belefordult az árokba. Nem éljenzett senki, hanem a kalapok lekerültek a fejekről és a ledöntött oszlop mellett felcsendült a himnusz. A gyorsdandár alakulatai egymás után suhantak át a határon. Pillanat alatt félredobták a spanyol lovasokat, műszaki osztagok vizsgálták át a hidakat, hogy nincsenek-e aláaknázva. Mi újságírók az autócarral előre siettünk. Egy öreg cseh egyenruhás postás taposta előttünk lélekszakadva a kerékpárját. Nagy zászlót lobogtatott a kezében, Ö akarta az első magyar zászlót Perbenyikre vinni. Hagytuk, hogy előttünk érje el a falut. Gyermekek vártak a falu végén és a főúton hatalmas diadalkapu állott: Piros-fehér-zöld szalag ékesítette a zábékját, rajta a felírás: Feltámadtunk] Alig helyezkedtünk el a sokaság között, máris megérkeztek az első csapatok, a nyíregyházi huszárok két százada. Aztán jöttek a többiek. Szakadatlanul zúgott az éljen, nevető arcokon peregtek a könnyek és remegő kezek szórták szakadatlanul a virágot a honvédek felé. Ami megragadott, ami nagy élmény volt számomra, nem az asszonyok és férfiak könnye és ujjongása volt, hanem a gyermekek szeme. Istenem uram, magyar gyermekek bámészkodtak ott és tágranyitott szemmel mohóan itták be annak a napnak minden boldogságát és csodáját. Magyar gyermekek állottak ottan, kokárdásan és éljenezve, akik most láttak először magyar katonát, akik most énekelhették először életükben fennhangon a himnuszt, akik most éltethették elöször Horthy Miklóst, akik most kiálthatták először, hogy éljen Magyarország. Gyermeki szemekben élt ott Magyarország, az ezeréves magyarság, amikor szinte mosolyfakasztóan kiáltozták ők is az öregekkel, hogy „húsz éve vártunk!" Nem volt tréfás mégsem ez a pöttöm gyermekek ajkáról fakadó kiáltás, mert megnyilatkozott benne a magyar élet, az örökkévaló magyarság, amely a sírok végtelenségébe és a jövő végtelenségébe vész, de amelyet élni mégis, mindenkor csak egyformán és egyféleképpen lehet. Benne volt ebben a kiáltásban, hogy a meg nem születettek és a rég megholtak egyformán várták és várják hosszú éveken át a magyar feltámadást, a magyar szabadságot és a magyar igazságot. Kiáltoztak és ujjongtak ezek a gyermekek, akik kisebbségi sorsban születtek, akik számára az élet telisden-tele volt tilalomfákkal, parancsokkal, megtiprásokkal, kényszerekkel, akiknek az élete megkisebbítettség, kicsinység, háttérbeszorítottság és megalázás volt. És most ott álltak a verőfényes novemberi utcán, virágok és magyar katonák között. Talán nem tudták, hogy mi történt tulajdonképpen, csak érezték, hogy új és szebb élet hajnala virradt fel a számukra is, csak érezték, hogy egy mérhetetlen igazságtalanság szűnt meg, hogy a magyar história új nagy állomásának tudatlan szemtanúi. Soha nem felejtem el, hogy amikor a csapatok beérkeztek a községbe, egy kisfiú, akit harangozni küldtek, kihajolt a templom tornyának ablakán és mert a hangja elveszett a harangzúgásban és a tömeg rivalgásában, a maga magasbaszorított tehetetlen boldog ságában két öklével verte a saját fejét. Ezek a gyermekek tanítottak meg arra Perbenyiken, amit régen sejtettem és amiben mindég hinni akartam, hogy nem lehet népeket eltörölni a föld színéről, hogy nem lehet iskolán, erőszakon, megtipráson keresztül lelkeket rabolni és elpusztítani, mert a nemzet örökkévaló és minél súlyosabban nehezedik rá a kérlelhetetlen sors, annál erősebben él a jövendőben: a gyermekben. Beszédeket mondtak a diadalív alatt. Beszélt a pap és beszélt a tanító is. „Isten hozott benneteket!" Aztán egy kislány beszélt nagy csokorral a kezében. Vitéz Béldy Alajos ezredes, a bevonuló csapatok főparancsnoka felemelte és megcsókolta a kisleányt. Az emberek hangosan zokogtak. Húsz év után ő volt az első katona, aki magyar gyermeket csókolt meg Perbenyiken. Soha olyan szépnek nem hallottam a himnuszt, mint akkor, a fénylő novemberi ég alatt, virágok, katonák és boldog magyarok között. KIRÁLYHELMEC. Álltunk és vártunk Perbenyiken. Ismét jöttek a hírek. Azt mondták, hogy a csehek nem vonulnak ki Királyhelmecről. Ellenállnak. Egy repülőgép zúgott felénk. Légitámadás? Nem, magyar gép volt és a Kormányzó hadparancsát szórta le. Feszülten figyeltünk észak felé. Az óramutató mintha megállt volna. A tisztek kijelentették, hogy déli 12 órakor történik meg az átadás. Mindenképpen előre megyünk. Végre feltűnt a parlamentér fehérzászlós autója. Ott szorongtunk mind a vasúti átjárónál. Az autó mögött lovasok bukkantak fel. Borjuszájas ingben magyar legények Királyhelmecről. Lovas bandérium! Megkönnyebbülten lélekzettünk fel. Megint zúgott az éljen és az oszlop megindult. Mi előre rohantunk az autócarral. A falu tele volt itt is virággal. Az emberek sűrű sorokban álltak az országút mentén. Nyújtották felénk a kezüket. Alig tudtunk előrejutni. A templom előtt álltunk meg. Szembe velünk Lorántffy Zsuzsánna egykori kastélya. Fedetlen fővel állt a tömeg. A falu végén megharsantak a trombiták. Fújták a diíszjelet. Lassan, méltóságteljesen sorakoztak fel a huszárok. A templom tele volt emberekkel. A lányok csoportja úgy nyílott közöttük, mint a fehér rózsa. Magyar ruhába öltöztek sokan. Mindenki hordta a magyar kokárdát, minden tele volt zászlókkal. Az ablakokban virágok és gyertyák között állt a Kormányzó képe. Vájjon honnan szerezték? Vájjon hol rejtegették? Az emberek körülvettek. Hullottak ránk a kérdések. Mindent tudni akartak. Nem ismerték a fegyvernemeket, a rangjelzéseket. Budapest mint messzi valószínűtlen tündérváros élt a szívükben. Kérdezték, hogy nem jön-e hozzájuk is Horthy Miklós. Ájtatosan ejtették ki a nevét. Gyerekek tapogattak meg. Bámultak mindent: csoda történt. Még az éjjel cseh katonák fosztogatták a falut. Elvittek mindent. Fenyegetőztek, hogy visszajönnek. De hajnalra a tisztek magukra maradtak és kénytelenek voltak sajátkezüleg befogni a lovakat, hogy elvihessék az ágyúkat. A legénység megszökött. Óh, „legyőzhetetlen cseh hadsereg!" — 255 --