A visszatért Felvidék adattára (Budapest, Rákóczi, 1939)

Csatár István, Mécs Alajos, Zathureczky Gyula: Felszabadul a magyar felvidék

Cseh kiserCtl. MEDVE, KOMÁROM. Lehetséges az, hogy a Felvidék megszállása óta immár egy évvel öregebbek lettünk? Nekem még mindig álomszerűnek tetszik. Mintha tegnap énekeltem volna a Klapka-indulót a komáromi öreg híd mellett. De az idő homokórája nem vesz tudomást az eseményekről, neki mindegy. Egykedvűen pergeti a napokat és az éveket a mulandóság végtelen tengerébe. Pedig akkor azt hittem s ma is egy kicsit úgy érzem, mintha a nap, fényes égi sétája közben dermedten megállt volna az események láttára. Csoda történt a Földön! Igazságot szolgáltattak egy meghurcolt nemzetnek. így, ilyen körülmények között, nép még nem kapta vissza elrabolt területeit, mint a magyar! Talpig fegyverben álltunk a Csonkahaza határain. Mert éreztük, tudtuk, hogy ütött az óra. Eljött a mi időnk. Félre kellett tenni minden emberi okoskodást, mert ezekben a napokban dölt el Magyarország létjogosultsága az útban levő újabb ezeresztendőre! Mi el voltunk szánva, ha máskép nem, tíz körömmel vesszük vissza apáink földjét. S e halálraszánt komor napokban történt az a bibliai csoda, hogy az Ur perbe szállt perlőinkkel ... Körülöttünk levő ellenségeink közül a legjobban felfegyverzett, lélekben összeomlottan ott hagyta betonállásait, messzehordó ágyúit. Hatalmas repülőraja szárnyaszegetlen várta végzetét. Az elmúlt húsz esztendő folyamán hányszor álltam a Duna magyar partján. Néztem távcsővel az egyre szaporodó beton-erődöket. Ezeket mind azzal a célzattal építették, hogy magyar vérrel fessék veresre a lomha víz szőkeségét. S ilyenkor elfogultan simogattam a kavicsok között játszó gj'erekek fejét. Ugyan melyikök fog közülök elvérezni a két part között? Mert nagyon sokszor, a megpróbáltatások órájában, még gondolni sem mertem arra, hogy az én életemben megszólaljanak ezen a vidéken a magyar honvédek rohamra tüzelő kürtjei. Azt hittem, hogy ez a feladat fiainkra, vagy unokáinkra marad. Nos, egy évvel ezelőtt, megtörtént a nemvárt csoda. 1938 őszén négy magyar honvédhadtest ismét az ősi földre lépett, egyetlen fegyverlövés nélkül. Halálraszánt, véres rohamokra felké szült honvédeink gránát- és bombazápor helyett virágesőben, díszlépésben érték el a túlsó partot. A sors kifürkészhetetlen akarata folytán éppen arra a szakaszra osz tottak be haditudósítónak, amelynek reménytelenül nehéz terepe felett oly sokszor töprengtem. Ez a Dunának Pozsonytól Szőnyig terjedő része volt. A vezérkar a Il ik hadtestre bízta ezt a nehéz feladatot. Még így is, békés körülmények között is, ez volt a legnehezebb és legváltozatosabb feladat, amit megszálló csapataink végeztek. Az „A 2" zóna megszállása három pontról történt. Három helyen keltek át a Dunán a második hadtesthez tartozó katonai alakulatok. A megszálló csapatok első része Doborgaznál, a második Medvénél vert hídon, a harmadik pedig a csehektől húsz év óta megszállva tartott komáromi nagvhídon ment át a túlsó partra. A Doborgaznál átkelt honvédek szállták meg Doborgazt, Tejfalut, Somorját, Cseklészt, Sárosfát, Jókát, Dunasápot, Szencet s a közbeeső kisebb helyeket. A medvei átkelésben résztvevők Medve, Szap, Bős, Dunaszerdahely, Padány, továbbá Nádszeg, Pozsonytperjes, Hidaskürt, Magyardiószeg és Galánta irányába meneteltek. A Komáromnál átkelt csapatok egyik része Keszegfalva, Gúta, Vágfarkasd, Tornóc, Deáki, Vághosszúfalu, Tardoskedd, a másik része pedig Ógyalla, Érsekújvár felé menetelt. Ezt a tekintélyes területet, amely felölelte az egész Csallóköz áldott vidékét, hat nap alatt szállta meg mintaszerű pontossággal Vitéz Temessy Milán vezetése mellett a Il ik hadtest. Hat napig, éjjel-nappal a bevonuló csapatok nyomában voltam. Amit akkor átéltem, láttam, — s nem szégyenlem bevallani —, végigsírtam ... nehéz szavakban tömöríteni. Akkori tudósításaimat azzal kezd' ^m, hogy a magyar újságírókra még nehezebb feladat nem hárult, mint e dicsőséges és könnyes napok megörökítése. Remegő kézzel nem lehet írni, könnyel telt szemmel nem lehet látni. Fölül kellett emelkednünk emberi mivoltunkon, hogy küldetésünknek eleget tegyünk. Ha most egy év rövid távlatából újból magam elé idézem a csallóközi napokat, úgyanaz a szorongás fog el. Látom az inukszakadtáig dolgozó hidászokat, az áhítatos szemű medvei lányokat, amint elsőnek léptek az Ôhaza földjére. A komáromiak földöntúli mámorát... Azután a legelső magyarembert, amint fehér lován, szakadó esőben, csülökig virágban bevonul Jókai városába. Látom azokat a napbarnitotta, könnyáztatta arcokat, amelyeknek vi selői, legszebb ünneplőikben, szomja« lélekkel várták a magyar honvédeket. S hallom, sokszor álmaimból felver az a megrendítő férfizokogás, amelylyel Komárom város bírája fogadia vitéz nagybányai Horthy Miklóst, Magyarország kormányzóját... Istenem! — mennyi öröm és bánat, szenvedés és jutalom szorult össze azon az őszi, esős vasárnapon, a komáromi Klapka-téren ... Ilyen megrendítően igaznak, imádságosnak és í.iegbékéltetőnek sohasem éreztem a Himnuszt, mint akkor! A gyöngédségnek, a szeretetnek, a boldogságnak hányféle és mégis mennyire egységes megnyilatkozása volt ez a hat nap! Nem lehet párhuzamot vonni, se különbséget tenni köztük. Ha írnom kell róluk, nem tehetek máskép, mint a szerzetes az ájtatoskodásnál: elején kezdem a rózsafüzért. * Azt hiszem, 1938 november elejéig, igen kevés ember volt a Csonkahazában, akinek tudomása lett volna arról, hogy Győrtől észak-nyugati irányban, a Duna túlsó oldalán van Medve községe. Jómagam sem tartoztam közéjük. Azóta Medve ép úgy, mint Doborgaz: bekerült a magyar történe— 250 --