A visszatért Felvidék adattára (Budapest, Rákóczi, 1939)

Nagy Zoltán: A Felvidék magyar művészete

csendéletet". A harmidik felsőmagyarországi származási:, Bogdánv Jakibhoz hasonlóan színmagyar eredetű festő, Mányoki Ádám, aki egy időben Rákóczi Ferenc udvari festője volt. A Nagyságos Fejedelmet ábrázoló remekbekészült arcképét ugyancsak a budapesti Szépművészeti Múzeum őrzi. Mányoki Szokolyán született 1673-ban, de korán Németországba kerüli és Berlinben és Hamburgbin élt 170 7-ig, amikor a Rákv>czi udvarába került, ahol két évit töltött. Üjabb háiomévi németországi és hollandiai tartózkodás után ismét Rákóczi mellé került, de már nem Magyarországra, hanem Danzigba, ahol ekkor a száműzött fejedelem tartózkodott. Igen valószínű, hogy ebben az időben festette a fejedelem arcképét. Magyarorsi ágon, mind a Habsburg-uralom alatti területen, mind Erdélyben, mind pedig a török által megszállt belső részeken is erősen megcsappan a művészi alkotásnak t> életnek minden lehetősége. .Ami mégis volt, azt egy két erdélyi főúr és az egyházak szolgáltatták. Az ország több évszázadon keresztül állandóan fegyverben élt, a művészet igénylésére nem is jutott sem anyagi ereje, de még id^je sem. A Habsburgok befolyásának és hatalmi helyzetének következtében ez; a kevéí alkotási lehetőséget is idegen, elsősorban oszirák feUők és szobrászok szerezték meg maguknak s az egyhŕz is gyakran foglalkoztatott idegeneket, osztrákokat és olaszokat is. így folyt ez az egész XVII.—XVIII. század folyamán, a mult század elejéig, amikor a magyar nemzet politikai és általános szellemi újjászületése megkezdődik, ugyanabban az időben, amikor a nemzetiségi népek öntudata is ébredezni kezd. A három magyar, illetve magyarországi származású festő példája élénken világítja meg a felvidéki művészet akkori helyzetét, de fényt vet a magyar művészet általános fejlődésére is. Akkor, amikor idegen művészek még mindig jeleni ős alkotási lehetőség« khez jutottak Magyarországon, ez a három kiváló tehetségű művész az idegen kenyér mostoha sorsára jutott, nagy kárára a magyar művészet fejlődésének, de kárára s szlováknak is, mert Kupeczky esetleg alkalmas lett volna annak helyi megindítására. A dolog azonban nem így történt. A három külföldre került festő hiányát nagyon megérezte a magyar művészet felvidéki fejlődése s az a művészet, amely a XVII. századtól a XVIII. századig itten bontakozott, sokkal szorosabban kapcsolódott a Habsburg-birodalmi bárokhoz, mintsem egy önálló szlovák, vagy magyar igényhez. Pedig ez az idő, amikor a török uralom folytán elszakadt az ország központjától, a XVI. század elejéig mindenkor irányító Budától, kedvezett volna egy helyi jellegű művészi stílus kialakulásának. Ez azonban nem következett be sem ekkor, sem később. Ebben az időben nem következett be az ismert körülmények folytán, később pedig, a XVIII. század végén és a XIX. elején, amikor a szellemi élet újra éledezni kezdett, akkor az ország politikai súlypontja ismét Budára és Pestre került, amely előbb megoszlott Pozsony és Nagyszombat között. A mult század elején a művészek egy része egy iHeig még Bécsben és Olaszországban tanult, de mű>dési helyéül később valamennyi Pest-Budát választotta. Azok a szlovák festők pedig, akikben már tudatosodott a faji érzés, szívesebben mentek tanulni Prágába: az első közöttük a liptószentmiklósi születésű Josef Klemens, akinek működése a mult század közepére és második felére esik (1817—1883). Legtöbbet Prágában működött, de megfordult Belgrádban és dolgozott Szentmiklóson, Zsolnán és Besztercebányán is. A másik öntudatos szlovák festő, aki tanulmányait szintén Prágában végezte, azonban sokat dolgozott a Felvidék szlovák társadalma és templomai részére, Péter Bohun. S ugyanezt az utat választotta testvére, József is, majd Hanula József, a liptómegyei Szliácsról származó festő folytatta a szlovák művészet egyelőre még nagyon vékony és bizonytalan kanyargású ös\ ínyét. Ez az ösvény azután mind szélesebbé válik, amelyen mind többen haladnak előre, mint a liptói Peler Kern, a pozsonyi Gustav Maly, a dolinái Lehoczky Károly, a gyetvai Jaroslav Augusta és végül Martin B.nka, valamennyi között a legtehetségesebb és legjelentősebb művész. Ö az, aki impresszionista modorával átvezet a modern szlovák művészetbe s egyben az államfordulat utáni állapotba. A magyar művészek a mult században éppenúgy Budapesten működtek legszívesebben, mint századunk elején, egészen a világháború kitöréséig, illetve az államfordulatig. Ez a vidék igen jelentős művészeket adott a magyarságnak a mult század második felében, akik közül Madarász Viktor, SzinnyeiMerse Pál, Mednyánszky László báró, Benczúr Gyula és Fesztv Arpád a magyar művészet legki\ álóbbjai közé tartoznak. De meg kell említeni Zemphnyi Tivadart, Perke Gézát és Kelety Gusztávot is. Szobrászokban is bővelkedett, mert innen származott a íuultszázadi magyar művészet első öntudatos hirdet »je s a magyar szobrászat lelkes megindítója, a Ca— 200 —